Önmagába-kárhozó lélek,
ki nem érinthettelek téged,
álmomban futottam szűz réteken.
Kergetőzni veled a fényben,
hogy húsba marjon az élet –
rést ütni szándékoztam szíveden.
Naponta miattad vedlek,
tusakodom, hogy tetsszek,
egy égre gombolt csillag vagyok:
fényeskedhessem csak néked,
könnyem görgetem a szélnek, –
te voltál, kiért élek s tán halok.
Fényből font fohászt teregetek,
hiányodba belebetegedek,
futok a szerelem istenéhez.
Részeg lettem magányomtól,
itt térdeplek káromkodón, –
kincseimre vak lettem érted.
Szívréseimen már régen
felszippantottam a lényed –
lélek-mély öblömben ringattalak.
Tükrében láthatod az arcod,
visszhangként hallhatod a hangod –
álmokba feledtelek magamnak.
