A világ méhének tűzkerekéből
felvetem sandán beszűkült szemem csücskét.
Fájdalmas, körbekémlelőkbe ütköző, lopott
pillantások mögött megrekedt fél-lelkek.
Előre megyek, félvállal lökve helyet
saját lélegzésemnek, és félrevert harangos szívemnek.
Sűrűn elkeveredek a tömeges szürke kabátok
húzott nyakú gombolásai mentén.
Lövészárkot ás szemem könnycsatornáiba
a félelem-gleccser.
Magasba nézek, és vakító fényekkel megindul
szívem ütemes vergődésére a sós tenger.
Végig csorog a hátamon át, és
minden viharvert, elhagyott tájat
magába mos a végtelenség.
Már nem látni, hol a vég…
Holdbéli ugarom termő ölévé változom.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.15. @ 19:51 :: Pál Abigél