Végső elkeseredésemben elmentem a legközelebbi papír- írószerboltba és vásároltam egy darab kartont, egy filcet és egy csomag celluxot, utóbbit csak úgy, sose lehet tudni, mire kellhet. Szóval a kartonból kivágtam egy nagy négyzetet, ami megfelel arra, hogy táblaként tartsuk a kezünkben, amelyet mások jó messziről is láthatnak. Tudják, olyan névtáblára gondolok, amilyet a repülőtereken szoktak tartani a várakozók. Fontos embereket szoktak így várni, azt hiszem. Innen jött az ötlet is.
Mindjárt elmondom, de most olyan izgatott vagyok. Újra érzem azt, amit akkor: hogy sikerülnie kell a tervemnek, hogy ez remek ötlet és csodálatos eredménye lesz. Gondolom Önök is éreztek már hasonlót. Ilyenkor minden olyan egyszerű és világos. Szóval erre a névtáblára a következőt írtam hatalmas és gondosan megtervezett, szép dőlt betűkkel: „Mr. Right?” Sokat gondolkodtam azon, kell-e a végén az a kérdőjel, hisz anélkül is egyértelmű, de végül is megtartottam, arra utalva, hogy nem tudom ki ő. Mivel az ötlet a repülőteres várakozásból indult, és egyébként is izgalmas gondolatnak találtam, hogy egy idegen országból érkezik majd a nagy Ő, kézenfekvő volt, hogy ott kezdjem a várakozást. Ennyiből állt mindössze a tervem. A kezemben ezzel a táblával várok rá, ő meglát és megérti: várok rá és készen állok a fogadására.
A pénteki napot választottam. Délután volt. Sokáig készülődtem, nagyon szép akartam lenni, hiszen az első benyomás nagyon fontos, és én azt szerettem volna, hogy Mr. Right-nak igazán tetsszek. Egy viszonylag forgalmas pontot választottam a bejárathoz közel, és vártam, kezemben a névtáblával, pontosabban a kérdőjelemmel. Eleinte próbáltam mosolyogni is, de ez idővel nagyon fárasztóvá vált, így ezt a későbbiekben hanyagoltam. Idővel szerettem volna leülni, mert a magas sarkú cipőmben nem volt túl kényelmes álldogálni, de azt mondogattam magamnak, hogy nem tehetem, fontos embert várok, sőt a legfontosabb embert az életemben, nem szabad leülnöm. Órák teltek el és senki nem jött oda hozzám. Kezdtem csalódott és szomorú lenni, de nem akartam feladni. Mikor már a könnyeimmel küszködtem oda lépett hozzám egy magas, jól öltözött férfi. Sötét haj, sötét szemek. A szívem majd kiugrott a helyéről, izzadtam és biztosan vörös lett az arcom. Az úr azonban csak azt szerette volna megtudni, mennyi a pontos idő. Nem angolul kérdezett, úgy tűnt, mintha a táblát észre sem venné, vagy esetleg nem értette. Addig eszembe sem jutott, hogy a nagy Ő ne tudna angolul. Megmondtam mennyi az idő, és abban a pillanatban azt kívántam, bár elnyelne a föld. Valahogy ilyen pillanatokban érti meg az ember a közmondásokat, mert én szó szerint ezt kívántam. Nem tudtam meddig várjak, nagyon elfáradtam és fájt a lelkem, haza akartam menni és csak aludni. Ezt tettem.
Másnap viszont nekiláttam módosítani a tervet. Elővettem egy térképet és bejelöltem azokat a helyeket, ahol érdemes lehet várnom. Nemcsak a repülőteret tűztem ki célul, hanem nagyobb vonatállomásokat, pályaudvarokat és aluljárókat, parkokat, nagyobb tereket. A névtáblát újraírtam, ezúttal így: „Nagy Ő?” Arra is rájöttem, hogy egyszerűbb, ha egy vastag fonalat teszek rá, ezáltal a nyakamba tudom akasztani, így a kezeim szabadon maradnak. Így mégiscsak egyszerűbb lesz és hatékonyabb is. Bárhova megyek, egész nap rajtam lehet.
Még nagyobb lelkesedéssel és elszántsággal vágtam neki az útnak. Reggel kezdtem és este mentem csak haza. A pályaudvarok meglehetősen zajosak, zsúfoltak voltak, mindig hatalmas volt a tömeg. Attól féltem, hogy a nagy forgatagban Ő nem lát meg engem, ezért kerítettem valahonnan egy széket, és felálltam rá, hogy magasabban legyek, mint a tömeg. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a járókelők közül sokan megálltak és kinevettek, voltak, akik sajnálkozva néztek, sőt olyanok is akadtak, akik le akartak beszélni, mondván, ne fárasszam, és ne tegyem nevetségessé magam. A hetek múltával megtanultam nem odafigyelni rájuk, mert arra gondoltam, hogy ezek az emberek nem tudják, hogy akire én várok, mindenért kárpótol majd, és hogy bármilyen fáradságot megér nekem, hogy megtaláljon. Ők nem tudják azt, amit én. Azt, hogy van valaki ezen a földön, aki engem keres, csak még nem talált ide.
Persze voltak mélypontjaim, mikor már nagyon fáztam, éhes voltam, és nem jött senki. De ilyenkor mindig akadt valaki, aki a segítségemre sietett. Isten mindig küldött valakit, aki azt mondta nekem, várjak csak türelemmel, jönni fog. Ezekben a napokban nem sokat aludtam, nem tudtam álmodni sem. Félni kezdtem, olykor reménytelennek láttam az egészet és szégyelltem magam, hogy erre pazarolom az időm. De mindig összeszedtem magam, nem akartam hagyni, hogy az embereknek igazuk legyen. Én tudtam, hogy Ő már elindult hozzám. A parkok sokkal kellemesebb helyek. Vannak fák, galambok, az emberek is kicsit nyugodtabbak. Üres perceimet egyrészt azzal töltöttem, hogy elképzeljem, hogy néz ki, hogyan beszél, milyen hangja van Neki, másrészt alaposan megfigyeltem a járókelőket. Elképesztően sokféle embert láttam. Mivel a kezem szabad volt mindvégig, tollat és füzetet vittem magammal, és ha láttam valami érdekeset, gyorsan leírtam. Vagy épp megpróbáltam lerajzolni Őt, és arra gondoltam, ha kész lesz, hozzácsatolom a névtáblához, hogy ezzel is egyszerűsítsem a dolgot.
Azért akadtak jelentkezők is, ha belegondolok, nem is olyan kevés. De valami sose stimmelt. A kérdések tudniillik nagyon fontosak. Bár a közeledő férfi külsejéből, járásából és szeméből sok mindent le lehet szűrni pillanatok alatt, de a dolog igazán akkor dől el, amikor kérdezni kezd. Általában afelől érdeklődtek, hogy mi a foglalkozásom, mennyi a jövedelmem, tudok-e főzni, elmegyek-e vele randizni. Hát, mondhatom, elég kiábrándító és ostoba kérdések. Eleinte igyekeztem válaszolni, de aztán meguntam, és azért, hogy szórakoztassam magam, na meg az előttem álló férfit is, mindenféle bolondságot kitaláltam. Hogy igazából űrhajós vagyok, meg szuperhős, meg feltaláló, meg titkos ügynök és ehhez hasonlók. Voltak olyanok is, akik egy-egy pillanatra különös boldogságot váltottak ki belőlem, s ilyenkor, ha nem is kérdeztem, beszélni kezdtem, és őszintén elmondtam ki vagyok és mire vágyom. Ez talán még rosszabb volt, mint bolondságokat mondani, hamar elköszöntek. Ez mindig nagyon fájt. Kiadtam magam, elhagytak, bántottak.
Voltak férfiak, akik kisfiúk voltak és valójában az anyjukat keresték, voltak, akik elvesztett gyermeküket, az elvesztett szerelmet vagy a fiatalságukat. És én semmit nem tudtam adni nekik.
Hónapok teltek el így. Bolyongtam a városban, táblával a nyakamban, figyeltem, de hiába, vártam, de hiába. Közben annyi embert megismertem. Olyanokat is, akik csodásak voltak, de én nem tudtam őket szeretni, ettől rossznak hittem magam. Borzasztó, hogy folyton azzal foglalkozunk, kik és hogyan bántottak meg minket, ahelyett, hogy arra figyelnénk, hány ember mellett mentünk el, és mennyi fájdalmat okoztunk.
Ahogy teltek a napok, hetek, úgy vesztettem el kapcsolatomat az idővel, és már nem számított, mióta vagyok kinn. Megtanultam, nem a fájdalomra koncentrálni, hanem azokra az emberekre, akiket közben megismertem, és akiktől sokat tanultam. Sokat beszéltem Istenhez is, és bár nem úgy, ahogyan én akartam, de mindig válaszolt is. Nem voltam teljesen boldog, hiszen még mindig Őt vártam, de már nem voltam boldogtalan sem. Az emberek pedig megszokták, hogy ott vagyok köztük a táblával a nyakamban. Már nem álltak meg, nem lepődtek meg és nem is súgtak össze annyiszor a hátam mögött.
Aztán egy nap történt valami, ami miatt úgy éreztem, nem tudom folytatni. Ma már nem tudom pontosan mi volt az, mert összekuszálódtak az emlékek. Régen volt, és a hosszú idő kifogott rajtam. Egy nap, mikor már senki nem gondolta volna, hogy valaha is feladom, levágtam magamról a fonalat, összetéptem a táblát és kidobtam az első kukába. Hazamentem. Nem tudtam sírni, nem éreztem fájdalmat, nem éreztem semmit. Csak egy dolgot tudtam, újra kell építenem magam, ehhez pedig világgá kellett mennem és újrakezdeni.
Hát elindultam megint, most már a nagy Ő eljövetelének illúziója. Többé nem volt célom. A pályaudvaron sokáig néztem a menetrendet, mert nem tudtam pontosan mit keresek, végül elmondtam a pénztárosnak: „Világgá szeretnék menni!”. A hölgy készségesen és lekezelően válaszolt, hogy természetesen van ilyen járatuk, de elég ritkán jár és nem olcsó a jegy, különben is ez egy hosszú és kényelmetlen út, nem fiatal nőknek való. Persze megvettem a jegyet, felszálltam a vonatra, és az ablak mellé ültem, hogy nézhessem az elfutó tájat. Valaki megkérdezte szabad-e leülnie velem szemben. Nem figyeltem rá, nem érdekelt. Hosszú volt az út és sokat aludtam közben.
Később kíváncsi lettem, ki ül velem szemben. Ősz hajú, középkorú férfi volt. Fáradtnak és szomorúnak tűnt az arca. Mély ráncok ültek a homlokán és a szeme körül, melyek szépek és kedvesek voltak. Az arca pedig olyan, mintha mindig komoly dolgokon gondolkodna, mintha mindig csak emlékezne. Fürkésztem ezt az idegen arcot. Sokáig így ültünk, csak némán figyeltük egymást, néha elmosolyodtunk, és gyorsan elkaptuk a tekintetünket, mintha csak a tájat bámulnánk.
Fogalmam sem volt, hol vagyunk és hová tartunk. Aztán kérdezni kezdett. Arról kérdezett, hogy mik a kedvenc színeim, miről szoktam álmodni, mire vágyom, mik a kedves játékaim, és milyen voltam kislánynak. Szóval azt kérdezte ki vagyok, és nem azt, mennyi a jövedelmem, hol lakom és hajlandó vagyok-e rászánni egy éjszakát. Aztán én is kérdeztem tőle és onnantól kezdve csak beszélgettünk. Mindenről, amiről két ember beszélhet egymással. Éreztem, hogy a lelke megnyílik és kivirágzik általam, a ráncai lassan eltűntek, vagy csak már én nem láttam őket. Jobb embernek kezdtem érezni magam tőle, minden fájdalmam távolinak és meg nem történtnek tűnt, ha beszélt hozzám. A Nagy Ő-re sem gondoltam, csak rá figyeltem, különben se volt már rajtam a tábla, így nem is tudhatta, hogy Őt kerestem. Egyszer sem kérdezte, miért ülök azon a vonaton és hová megyek, meg azt sem, miért voltam olyan bánatos, amikor megismert. Csak annyit mondott, hogy „Ön nem lehet boldogtalan!”. Nem tudom mennyi idő telt el így, és hogy milyen tájakon jártunk. Olykor leszálltunk egy városban, csak úgy, és bejártuk a környéket, megnéztünk mindent, amit lehet, aztán visszaszálltunk egy másik vonatra és továbbutaztunk. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ő hová tart. Azt mondta, hogy haza. Ekkor elszomorodtam, mert tudtam, hogy egyszer el kell válnunk, hiszen haza nem mehetek vele.
Csodálatos ember volt, a nevét sokára tudtam meg, addig magázódtunk. Olyan ember volt, akinek nagy álmai vannak és kevésnek hiszi magát. Nem hitte el, hogy ő jó, pedig az volt. Figyelt másokra, önzetlen volt és humoros, mindig jókedvre tudott deríteni, és sokat tudott a világról. Szerettem, ahogy mesélt.
Aztán egyszer azt mondta, hogy nemsokára haza ér. Már búcsúzni készültem, mikor intett, hogy ne tegyem. A vállamra tette a kezét és mosolygott, majd ezt mondta: „Hát nem érted? Hazaértem, te vagy az otthonom.”. Könnyek gyűltek a szemembe, mert mindaddig nem értettem meg, hogy akit olyan hosszú ideig és oly sok áldozattal kerestem, ő volt.
Leszálltunk a következő állomáson és összeházasodtunk. Csak ketten voltunk, vendégsereg, lagzi nélkül, de életem legszebb napja volt. Olyan, amilyennek mindig is képzeltem a szívem mélyén. Sokat utaztunk utána is együtt. Azóta már megállapodtunk és beilleszkedtünk egy apró városka életébe, és gyerekeink születtek. Mert hát ez az élet rendje. Ma már mi is sietünk mindenhová és a gyerekek lekötik minden percünket, de még ma is eszembe jut az a pillanat, amikor leült velem szemben a vonaton.
Később elmeséltem neki, hogyan vártam rá repülőtereken, parkokban és pályaudvarokon, egy névtáblával a nyakamban. Ma már csak egy történet. De a történeteink fontosak, mert mi magunk vagyunk. Bizonyára értik, hogy értem…
Legutóbbi módosítás: 2013.12.29. @ 10:48 :: Papp Fruzsina
