a nappali homályon némán áthatolnak
téli napsütés alig érzékelhető sugarak
a nappali homályon némán áthatolnak
csak a szél zúg járművek tüdeje szuszog
felettünk függönyt lebbentenek az ablakok
árvácskák vacognak dér üli az ágyást
a tél erőlködik már de nem talál árván
megfogod a kezem vezetsz szorítod
mint gesztenyés a sarkon a tüzet bennem szítod
honnan jöhettek felhők sűrűsödik a pára
a látóhatár szélén vetve a nap ágya
s te még mindig szorítod fogod a kezem
kebledre s nem álomba hanyatlik fejem
mikor tűzcsóvaként felcsap odakint a fény
az utolsó sugárra felszállok veled én
Legutóbbi módosítás: 2013.12.06. @ 06:56 :: Radnai István