Előszó
„Vártalak, és a nap nélküled
sötét volt, mint holdtalan éjszaka.
Amíg a percet szilánkjaira töri
a mulandó másodperc,
az olyan, mintha állna az idő,
de közben az órák nyughatatlanul
szapora sejtekként burjánzanak.”
(Vártalak)
Radnó György versei hidat rajzolnak, erdőket bontanak, hegyeket építenek. Egyszerre lehetünk őszben-tavaszban, nyárban-télben, várakozhatunk egy idegen világban, és megérkezhetünk egy ismeretlen, városi nyárba. De soha nem vagyunk egyedül.
Vajon mennyi nyár van az ember életében, és mennyi nyár múlik úgy el, hogy nem találtuk meg azt, ami, aki az egyetlen, a legfontosabb, a legszebb. Sok-sok utat kell bejárni, rengeteg hídon kell átmenni, városokat kell körbe, és átsétálni ahhoz, hogy a szív, a szem, a lélek, az álmok szoktatva legyenek az újhoz, és hiába mondjuk el, írjuk le „feladom”, valami mégsem engedi. Talán a szerelem? Talán a nyár?
Útkeresés. Keresztút. Zarándokút. Egyik világból a másikba. Férfi versek. Vallomások, néhol hangos szívzajokkal, néhol pedig félő reménnyel, féltő gondoskodással.
Ahogy egy férfi látja. Ahogy a Férfi érzi…
Szilágyi Hajni
A borítón Rubóczki Béla festménye látható és a Városi nyár című verset ábrázolja művészi eszközökkel.
Új napok
Új napokba botlik a kortalan csend,
egy illat száll, óhajt rajzol a falon,
bástyádnak szobájába feledkezem,
jó érzés ez, reggeli csókod hatalom.
Nálad édesebb a tétova levegő,
zaj-árnyékkal festettek a szavak,
dupla takaró alatt feszes lepedő,
kitölti azt egy különös akarat.
Álommal halmoz el az ébrenlét,
muszáj repeszti ketté e vágyat,
dús napom veled semmire sem elég,
bennem lüktet mindig, ha nem látlak.
