Nekem az jelenti a sorsom fájó kegyetlenségét,
hogy nem ismerhettelek meg forrószívű fiatalon,
Te lehettél volna életemben az egyetlen szépség;
mint a nap első fénye a hajnali tengerhabokon.
Mint sós életcseppek, már könnyeink sem válthatnak csókot,
párhuzamosaink arcunkkal a végtelenbe futnak
– tövisek szívemben, lekésett találkozási pontok –
egymást nem érintő szegélykövei vagyunk az útnak.
Mégis, mintha régen ismernélek így; elérhetetlen
vagy, mint Isten háta mögötti rajongónak egy filmsztár.
Magamba ölellek a meg sem történt emlékeinkben
‘s velünk ez egy soh’sem játszott kópiává feslik immár.
( 2013. január 08. )