Nagyapa virágoskertje falujuk közepén, a családi kúria előtt áll. Ha belépünk a kovácsoltvas kertkapun, egyből a virágoskertbe jutunk. Hosszú sorban karcsú kardvirágok, telt szirmú vörös és fehér rózsák, gyönge szárú nárciszok nyújtóznak benne, mindegyik gyönyörű. A selymes kelyhű virágok fölött könnyű félkörökben kis hófehér lepkék keringenek, szinte hallom apró szárnyuk csapkodását. Csönd van. A ház udvarát mindig belepi valami kimondhatatlanul kellemes, időtlen csönd. Rajtam bordó kantáros nadrág, a hajam két oldalt copfban, homlokomnál félrefésülve, mezítláb szaladgálok a kertben, felmászok a rácsos kapura, onnan nézem a délutánonként elvonuló tehéncsordát. Még a hátul poroszkáló legények ostorcsapásait és kiáltásait is hallom.
Nagyapa bent szöszmötöl a házban, fekete nadrágban, elmaradhatatlan húzentrógerben, fényes bőrből készült házi papucsban és a vastag keretes szemüvegben. Meccset néz, hosszú barna szipkából szívja a cigarettát, a szobában vastagon áll a füst. Kávét szürcsöl, olvas, megsimítja őszes haját, felveszi a fekete reverendát, misére indul. Ott nem tudom, mi történik, oda nem követem, csak ritkán. A mise nekünk, gyerekeknek csak vasárnap kötelező. Akkor ijedten feszengünk a hátsó sorokban, nézzük nagyapa aranyló szentképekkel díszített lebernyegét, halkan morgunk, nem igazán ismerjük az imát, viszont áhítattal bámuljuk nagyapát, a mi saját Istenünket. Később, ha újra átjön a házba, teljesen egyszerű civil emberré válik, hangosan hahotázik, híreket hallgat, vásárolni megy, mindenből pont tizenkettőt vesz, süteményt hozat, abból is tizenkettőt, nekem a fehér és a rózsaszín ízlik a legjobban.
Nagymamát szinte soha nem látjuk a házban. Valahol ott van, de szinte láthatatlan, nincs ereje, súlya jelenlétének. Mégis húsz évvel élte túl nagyapát.
*
Nagyapa nem szeret kirándulni. Néha kiviszünk egy nagy mintás pokrócot a falu szélén lévő kis tisztásra, ezzel ki is pipáljuk éves kirándulását. Nagyapa csak otthon szeret lenni és a templomban. De ott nagyon. Szépen felújítja. Bevezeti a fűtést; kipolírozza az ezüst kereszteket, áldozó kelyheket; virágokat hozat nagymamával, és a belső templomteret modern mikrofonokkal látja el. Mindenki csodájára jár.
*
Néha eltűnik otthonról, temetésre megy, fiatal párokat ad össze, összevarr egy sebet, esetleg egyszerűen a falu értelmiségi köréből kártyázik valakivel, mondjuk a kántorral, tanítóval vagy éppen a szomszéd falu orvosával. Néha több időre is eltűnik, azt mondják, ilyenkor felmegy a püspökhöz, vagy valami titokzatos papi gyűlésen vesz részt.
Nagymamával ebéd után mindennap bezárkóznak a hálóba. Senki nem zavarhatja őket. Déltől kettőig nekünk, gyerekeknek szigorúan csendben kell lennünk. Ilyenkor unalmamban végigszámolom a kovácsoltvas ágy minden rovátkáját, a rejtekajtón áthaladva felkutatom a padlás összes pókhálós szegletét, és a kamrában nagy titokban majszolok egy kis szilvalekvárt. Közben meg halk zümmögéssel keringenek a legyek mindenfelé.
*
A legyeket is csak nagyapa tudja lecsapni hatalmas, vörös szélű légycsapójával, ami minden szoba kötelező kelléke. Néha, ha nagyon megunom a délutáni sziesztát, kisurranok a kertbe, leülök egy lépcsőn a ház mögött, nézem a kismedencében úszkáló teknősöket, hallgatom a virágok fölött rajokban zümmögő, döngicsélő darazsakat.
Végre aztán meghallom nagyapa papucsának csoszogását, majd a kertkapu nyikorgását, s belép az első délutáni vendég. Ilyenkor átmerészkedek a templomkertbe, kosárba szedegetem a kutyatejet, pipacsot, hosszú koszorút fűzök belőle…
*
Amikor nagyapa nyugdíjba megy, az új papé lesz a kúria. Ők ketten — az öreg papházaspár — kikerülnek a falu szélére, egy icipici házba. Nincs benne semmi, csak két aprócska szoba. Néha itt is meglátogatjuk őket, de nem sokáig tehetjük. Papa nem érzi jól magát ebben a leszűkített, megalázóan kicsi térben. Inkább átsétál az általa olyan sokat emlegetett túlvilágra. A gyönyörű berakott bútorok, antik ágyak, szekrények meg mind eltűnnek az árverésen. A virágoskertet is csak én látom.
*
Nekem csupán egy kis gömbölyű asztalka marad emlékbe. Nagyon rozoga már, de most is itt kerekedik a szobában, nagyapára emlékeztet. Szinte látom, ahogy becsoszog, ráteszi szemüvegét, belebújik papucsába, leül, tévét néz, szurkol. Közben szívja, fújja, eregeti a füstöt.
Ha jellegzetes, sötétkeretes szemüvegére gondolok, mindig sírnom kell…
Legutóbbi módosítás: 2013.12.02. @ 12:42 :: Vajdics Krisztina