33. Egy abnormális anya
Enikő szorongó szívvel utazott vissza a temetésről Kolozsvárra. Ott laktak már jó ideje, de képtelen volt azt mondani: „haza.” Pedig…
Keserves gyermekkora Brassóját, nagymamájának Oltszemét[1] is annak tartotta. A középiskolából is „haza” utazott az előpataki árvaházba. Az iskolából is „haza” ment a bennlakásba. Aztán pláne „haza” lett az újabb Brassó, még ha az a ház pokollá is vált számára. A kolozsvári garzon számára nem „haza”, még akkor sem, ha egykor édesanyjával is hasonló lakásban húzták meg magukat.
Kislányához igyekezve mégis más aggasztotta. Ha hazaér, be kell vallania neki, félárva maradt. Hej… A temetés előtt eltitkolta előle. Nem bírt volna Ünige kétségbeesésével is megküzdeni, főleg megmagyarázni, miért nem viszi magával. Eddig azért nem mehettek haza, mert Apu beteg, és ha esetleg rájön a roham, mint azon az estén… De ha meghalt, akkor már nem bánthatja…
Másfél évvel ezelőtt még Dédnagytatát elvitte Jézuska „oda ahol már nem fáj semmi.” A temetést Enyedi Gabi néninél vészelte át, de Áronkával se tudott önfeledten játszani aznap, érezte ő, nagy baj van a családban. S nagyon szerette édesapját. Igaz, Dédnagytatát is, de mégis… „Árva vagy!” Miként mondja neki ezt a rettenetes szót, amely annyira ijesztő számára, még most felnőtt létére is? Le sem bírta hunyni a szemét, bár éjszaka utazott, és másnap munkába, sőt délután egyetemre is kellett mennie… Kivehetett volna három nap szabadságot, hiszen a férj halálakor jár. Más biztos megtette volna. Neki nem volt képe hozzá. Munkahelyén tudták, válni akart.
Egész úton forgatókönyveket pörgetett magában. Próbálta elképzelni, miként mondja el Ünigének a szörnyű hírt, de mindegyik változattól megrettent. Maga elé idézte a rémálmaiban sokszor újralátott jelenetet: édesanyja halálhírét, melyet a szekuritáté vallatása követett, s az orruk előtt meglebegtetett búcsúlevél, melynek tartalmát sohasem tudta meg. Az az eset szülővárosából kiszakította, és elindította az árvaház felé. Lehet egy ilyen hírt kíméletesen közölni egy nyolc éves kislánnyal? Ráadásul rettegett Ünige további kérdéseitől is, amelyet a felkavaró hír gerjeszt majd benne. Eddig úgy tűnt, a családi dráma iránti érdeklődését magába fojtotta. Bár sejtette, csak erről, és nem belenyugvásról van szó, ez az állapot kényelmes volt Enikő számára. Ám most elindul a lavina, nem lehet kikerülni… Legalább bűntudata ne lenne, talán akkor könnyebben tudna válaszolni!
Arra pedig ok akad bőven, az egyik maga az egyetem, amire beiratkozott. Máskor jutott ereje egy keserű mosolyra, ha e téma szóba került. A folytonos tanügyi reform következtében az egykori egészségügyi főiskola (technikum) előbb ötéves szakközépiskolává alakult, majd négyévessé rövidült. Ő ezt a periódust fogta ki. Aztán a fordulat után előbb egy egyéves tanfolyamon kellett részt vennie, hogy pótolja az egy év hiányt. A rendszerváltás után megszűntek az egészségügyi szakközépiskolák újra főiskola képezte az újabb nővérgenerációkat. Így még Brassóban elvégezte azt is. Jött egy újabb kormány, s az egyetemek feladatává vált a nővérek — bocsánat: az egészségügyi asszisztensek képzése… Lelke lázadt az újabb három év kötöttségtől. Viszont főnökének igazat kellett adnia. Ha nem akarja, azoknak a „műszempillás, festett karmú, maguk körül nagyot látó fruskáknak” — ahogyan az orvos fogalmazott —, akik ma keze alatt gyakorlatoznak beosztottja lenni, akkor el kell végeznie az egyetemet is. Ezek közül sokan tudásban majd vizet se vihetnek neki, de nekik egyetemi diplomájuk lesz.
Ez az érv nem győzte meg, hiszen minden perc, amit az egyetemen és otthontanulással tölt — újratanulva azt, amit eddig is tudott, kevéssel kibővítve — azt gyermekétől vonná el. Egyedüli anyaként így is oly kevés az idő, amit vele tölthet. Ám amikor az orvos azt hozta fel, hogy anyagilag miként bírja majd a kamaszkor többletkiadásait, s akkor késő lesz keseregnie, elfogadta. Ünige miatt kötelessége megtenni. Kis gyermek, kis gondok, nagy gyermek nagy gondok. Ha néhány év múlva köteleznek mindenkit az egyetem elvégzésére, majd kamasz vagy serdülő korában akarja cserbenhagyni kislányát? Ez hatott. Hiszen Ünigéért hozza meg az áldozatot. Akkor elbeszélgetett vele, s a gyermek beleegyezett. Mit is tehetett volna? „Aljas egy egyezkedés volt” — kezdett úrrá lenni rajta a lelkiismeret-furdalás, hiszen egy nyolc éves kislány csak azt képes felfogni, édesanyja áldozatot hoz érte. Most pedig gyakorlatilag önellátó árván, kulccsal a nyakában megy iskolába, ételt melegít magának, néha bevásárol, elmossa az edényeket.
Ő este fél tízre ér haza nap mind nap. Hétvégén kétségbeesetten próbálja utolérni önmagát. Ellenőrizni a kislányát? Segíteni a leckében? Elbeszélgetni vele? Jó, ha nem kell azt mondania: „Holnap ebédelj hideget…” A múlt héten Ünige levest főzött. Zacskóból… Annak idején ő is a nyakában hordta a kulcsot, ő is maradt egyedül, ha édesanyja második váltásban dolgozott, de… S most még éltető reményétől is megfosztja: „Meghalt Apu…” Nem, nem lehet… „Jézuska magához vette… Ott jobb neki… Ott nem beteg többé… Vajon a túlvilágon van alkoholizmus? Nem, nem a mennyekben nem lehet…” Jaj, ha kislánya rákérdez… S legalább ne terhelné bűntudat Csaba haláláért…
„Majd a hétvégén leülök vele beszélgetni” — halogatott, amikor leszállt a vonatról.
Amikor este beállított Gyöngyihez, birtokba venni kislányát, Ünige boldog hangja a kaputelefonban késként hatolt szívébe. Alig lépett a lépcsőházba, kivágódott a földszinti lakás ajtaja. A kislány láthatóan édesanyja nyakába akart ugrani, de a fekete ruha láttán hirtelen lefékezett.
— Ki halt meg? — kérdezte rémülten. E kérdés hangneme az összes Jézuskás gyermekmese reményét elfújta, mint a szél.
— Apu… — nőtt fullasztóvá a gombóc az anyai torokban.
— A temetésén voltál?
— Igen… — ölelte magához a keserves sírásra fakadó kislányt menekülésként. Nem bírt vigasztaló szótagot se kinyögni. Ölelte? Inkább belekapaszkodott. Gyöngyi is tanácstalanul nézte a szívbe markoló jelenetet. Valóban vigasztaló szót még senki sem talált ki ilyen helyzetben. Csak álnok közhelyeket.
— Kéhérehek ehegy zsebkendőhőt… — szipogott fel egy idő után a kislány. Enikő hálás pillantással nézett orrfúvatás közben kolléganőjére, s csak annyit bírt rebegni:
— Köszönöm…
Gyöngyi bólintott, jelezve, itt minden szócséplés fölösleges. Jobb, ha most hazamennek, maradjanak magukra. Előhozta és befűzte a máskor önállóan öltöző kislány cipőjét, még futotta egy kedves hajsimogatásra is. Majd intett, menjenek. Szó nélkül.
Enikő aggodalmai fölöslegesnek bizonyultak. A máskor is magába forduló kislány szíve hangtalanul és főleg bűntudatosan vérzett. Feltoluló kérdései rendre visszapattantak csukott ajkairól. A gyermeki kérdésözönről rettegő édesanyja, ha akkor belelát, ő kezdeményezi a beszélgetést. Válaszolt volna kérdezetlenül is az el nem hangzott mondatokra:
— Miért nem mehettem el Apu temetésére? Megbocsájt nekem valaha?
S e tragédiától koraéretté váló kislány azt sem kérdezte meg soha: „Mikor láthatom Nagyit?” „Ha már Apu a mennyekben van, és nem jön vissza többet, miért nem költözünk vissza, haza?” „Meg Áronkát…”
Egyetlenegy kérdéssel merte édesanyját megzavarni először és utoljára, azt is félve:
— Apu… onnan fentről… Jézuskától… látja, amit csinálok?
— Igen… És szeme nevet, ha jó vagy és jól tanulsz… — próbált valami reménysugarat cseppenteni Enikő a válaszába. Hiszen a jól tanulásra nem lehetett panasz.
„És sír, ha rossz vagyok…” — Ezt már nem mondta ki Ünige, csak következtetett.
Amikor szülői értekezletre igyekezve a tanító nénivel az osztály előtt összefutott, aki arra kérte, várja meg, mert négyszemközt akar beszélni vele, Enikőnek a szíve majd kiugrott a helyéről. Szamosi Kinga hangja elég gondterheltnek tűnt. „Nagyon nagy a baj?” — akarta kérdezni, de egy másik szülő szólította meg a tanítónőt. A leghátsó padban egyedül ülve próbálta átvészelni a fejvesztésig hátra levő időt. Hallotta a szavakat, de nem jutottak tudatáig. Ő egy abnormális anya, s ez a tanítónő tudomására jutott! — kavarogtak gondolatai. — Vajon már értesítette a gyámhatóságot? Vagy… Nem, nem a tanítónő tehette, ebben az anyósa keze van benne! Kezet akar tenni rá! El akarja venni! Nem, nem fogja hagyni, még megvan valahol az ügyvédének a telefonszáma. Az Ardeleanu doktoréké is. Simona…? Nem, nem lehet. Ő előbb kikérte volna véleményét, hiszen állandóan emlegeti: „Audiat et altera pars.[2]” Ez a döntés itt Kolozsváron születhetett. Igen, őt nem hallgatták meg, és akkor a határozat semmis… Mielőbb kell az ügyvéddel beszélnie, és Simonától is tanácsot kell kérnie. Vajon kap láthatási jogot? — csapott át hangulata harciasból reményvesztettbe. — Elmondja, csak a kislány érdekében iratkozott be az egyetemre, de abbahagyja, és megígéri, ezután foglalkozni fog Ünigével, legalább egyetlen icipici esélyt adjanak! Mindent megígér, és be is tartja majd. Nem vehetik el tőle kislányát! „Te adtál esélyt Csabának?” — vélte hallani a vádat. — Persze, anyósa kapcsolatai! Van ügyész barátnője is e városban!
Nem csak a szülők számára idegen minősítésrendszer[3] elemzése ment egyik fülén be, a másikon ki, hanem saját kislányának neve hallatára sem figyelt fel, annyira lekötötte a rettegés. Pedig nem ártott volna… Hiszen az Ünige neve abban a kontextusban hangzott el, hogy van néhány kivételesen ügyes gyermek az osztályban, s a sort az ő neve nyitotta meg.
Újat dobbant a szíve, amikor a többi szülő szedelőzködni kezdett, ki büszkébben, ki elégedetlenebbül. Enikő lesütött szemmel várta meg, amíg az osztály teljesen kiürült, majd a tanítónő az előtte levő padban foglalt helyet. Félve nézett fel rá, várakozóan. A halálos ítéletet váró türelmetlenségével.
— Egy gyermeket már az is megvisel, ha más iskolába íratják át, és kibillentik megszokott környezetéből. Az első osztály megkezdése, a játékról a tanulásra váltás így a legtöbb gyermeknek többé-kevésbé trauma. Más városba költözni, még nagyobb. Az első osztályosok a lehető legérzékenyebbek a szülők külön költözésére, válására. Aggódva vettem át kislányát. Sírós, hisztis, kiszámíthatatlan, hanyag, szemtelen, elkényeztetett gyermekre vártam. Leszámítva, hogy magányos, nehezen barátkozó és lámpalázas, mintagyerek volt az első osztályban.
— Volt! Volt! Volt! — visszhangzott Enikőben.
— Egy válás legnagyobb áldozatai a gyermekek. Az apa és anya szándékán túl is fegyverré válnak a szülők közti csatában. S ha nem, az indulatok akkor is a fejükön csattannak. Valakin le kell vezetni a saját rossz döntéseink miatt érzett bűntudatunkat. Amikor ön beadta a válópert, vártam a katasztrófát. Aztán jött az édesapja halála is, ráadásnak. Mégsem esett vissza a tanulásban…
— De…? Ugye van „de” is? — olvasott Enikő a szavak mögött.
— Van… — nézett a szemébe Szamosi Kinga. Ő lehajtotta a fejét, és már-már a nyelve hegyére kívánkozott a beismerés: „Tudom, abnormális anya vagyok…” — Engem aggaszt mennyire magányos és nehezen barátkozó…
— Brassóban is olyan volt… Az első óvodából át kellett helyeztessük másikba, mert a fiúcskák bántották, csúfolták… — védekezett.
— És árulkodott, hogy védelmet kapjon, amiért jött a bosszú… Megpróbálta itt is, sikerült elejét vennem. Ünige felnőtt szeretetre vágyik, de ez szerintem egy pótlék, mely a pajtási szeretetet helyettesíti. Gondolom, otthon se sokat jár ki a szomszéd gyermekekkel játszani, hiszen rengeteget olvas. Én szoktam elkísérni a könyvtárba az újabb és újabb könyvekért. Azt hittem, ön olvas fel neki belőle, de rájöttem, mégse. Eleinte örvendtem, hiszen hasznára lesz később. Ám megpróbáltam összeadni az olvasásra szánt időt a mindig leírt-megtanult leckékre fordítottal. Ugye otthon is keveset jár ki játszani? Akkor ott sincs barátja…
— I-igen…
— Tudom, nem könnyű egy gyermekét egyedül nevelő asszony sorsa. Még ilyen körülmények közt se feledje, kislányának lelki és testi épségéért szüksége van a pajtásokra és a mozgásra. Tudom… Félti egyedül leengedni, gondolom egy garzonlakásban egy biciklit sincs hol tartani… De keressen megoldást. Megérdemli ez a kislány. Tehetséggel megáldott, nagyon jó, gyermek.
„Akkor… Értsem úgy, ez most csak egy burkolt fenyegetés?” — kezdett Enikőben éledezni a remény. „De…”
— És még valami. Azt hiszem nem ártana egy pszichológushoz is elvinni.
— Látta már… Amikor elköltöztünk Brassóból… De már nincsenek rémálmai… — próbált magyarázkodni, miközben görcsösen próbálta végiggondolni minden szavát.
— Édesapja halála óta is megvizsgáltatta?
— Nem… — válaszolta hosszabb szünet után. Azt akarta hazudni: „Igen”, de tudta, egy-két kérdés után a sánta kutya sorsára jutna.
— Vigye el, amíg nem késő… Kissé színes a fantáziája, s a képzelet világába való menekülés nem ritka esetben lelki probléma jele.
— Majd a vakációban több időm lesz… — tett fél ígéretet. Mondatát aljasnak érezte, hiszen tudta, nem merné oda vinni. Azonnal kiderülne, az egyetem után esténként kilencre, vagy az után ér haza, s még szót váltani gyermekével is alig van ideje… Pedig ha Ünigétől függne, mesélne neki. Az iskoláról, a mesékről, amit olvasott… A madarakról, amelyeket látott a parkban… Vagy ami épp eszébe jut… Más gyermeket kézen fogva hordoznak iskolába. Ünigének kulcs van a nyakában. Jó, persze, ő is ott hordta, de azóta veszélyesebbek lettek a nagyvárosok, megnőtt a forgalom. Ő is melegített ételt magának ekkora korában, és elmosta, amiből evett. De még ő sem maradt egész nap egyedül, édesanyja négyre- fél ötre hazaért. Ő pedig örvendhet, ha a kórház és az egyetem közt még marad ideje hazaszaladni, megnézni, minden rendben van-e kislányával. Ha ez kiderül… Lehet, a tanító néni mégsem tud mindent, de biztos sejt valamit… Nemrég a kórházban meghallott két anya közt egy beszélgetést. Az egyik azt mondta, aki öt percre is magára hagy egy tizenkét évnél kisebb gyermeket, azt börtönbe kellene zárni… Hej, akkor őt pláne…
— Majd…
A tanítónőt irritálta a halogató kifejezés. Már-már epésen emlékeztetni akarta, így halogatni az alkoholisták szoktak, e kislányt pedig már tegnap el kellett volna vinnie, amikor kigyúlt tudatában egy jelzőfény. Eszébe jutott Ünigének egy elejtett mondata, amikor éppen átlagosnál beszédesebb kedvében találta „Anyu se fekszik le soha, mielőtt nincsen kész a házi feladatával, és nem tanulta meg a leckéjét…” Aztán amikor tovább érdeklődött, Anyu mit tanul, akkor hirtelen sietni kezdett, mintha menekülne egy bűntett színhelyéről. Akkor nem tulajdonított nagy jelentőséget neki, de most összecsengett a két jelenet. — Ön mit tanul?
Hosszas csend következett, miközben Enikő arcát a kezébe temette.
„Nem… Nem lehet… Ez képtelenség…” — tiltakozott a tanítónő minden idegszála az egyetlen lehetséges magyarázat ellen. Annak idején, azt hitte, valamilyen továbbképzőről van szó… Mit tanulhat egy nővér? Szakmát akar váltani?
— Abba fogom hagyni… — nézett rá könyörgő szemekkel. — Tudom, abnormális anya vagyok…
— Jesszusom… — futott ki a tanítónő száján. „Az a kislány egész nap egyedül van a házba zárva, és felügyelet nélkül tanul, eszik, mosogat és…?” — Mit? — kérdezte rémülten.
— A-az egyetemet… Azt hittem, neki lesz jobb, ha három év után kicsit nagyobb lesz a fizetésem… Nyomorgunk. Albérletet is fizetnem kell… Kérem… Ne jelentsen fel a gyámhatóságnál… Ne vegyék el őt is tőlem… Esküszöm, jó anya leszek ezután… Tudom, ez lenne a kötelessége, de… — akarta hozzátenni, de egy hang se jött ki a torkán. Teste rázkódott, de nem a sírástól, mert könnyezni se tudott, se hangot kiadni.
— Kicsit nagyobb? — tartott szünetet, mint aki nem hisz a fülének. — A-az orvosira jár? Egészségügyi asszisztens szakra? Miután érettségi után már gondolom elvégezte a főiskolát is? — jutott eszébe egy ismerősének a hasonló kálváriája.
Szamosi Kinga két kézzel a hajába túrt, majd összekulcsolta a feje búbján. Tényleg ezt kellene tennie. Ez már bűntény, kiskorú veszélyeztetése, ugyanakkor szánta is a fiatalasszonyt. Ha nem, akkor viszont bűnrészességgel vádolható. Kis idő után könyökét a padra helyezve, tenyereit összetéve támasztotta meg állát hüvelykujjaival. Egy adott pillanatban elhatározásra jutott, és hirtelen felállt.
— Itt várjon meg! — szólt rá Enikőre, majd kisietett. A fiatalasszonynak annyira kiment lábából az erő, hogy elmenekülni se tudott. Lám, Ünigét is utolérte az átok. Sohasem láthatja többet. De hova is mehetett volna? Megadóan várta sorsa beteljesedését. Vajon mielőtt bezárják, még elbúcsúzhat tőle? Mit is mondhatna neki?
[1] Oltszem – falu Sepsiszentgyörgy közelében.
[2] Halgattassék meg a másik fél is.
[3] A rendszerváltásig Romániában az elemi osztályokban is osztályoztak, és buktattak. A kilencvenes évek elején – tehát nagyjából amikor Ünige első osztályos lett – tért át Románia is a minősítésekre: Nagyon jó (jeles)-jó-elégséges-elégtelen. A szülők nagy része ellenérzéssel fogadta a váltást, és a versengés megszüntetésére tett kísérleteket. A szülői értekezleteken leggyakrabban elhangzó kérdés az volt: „ez a jó minősítés jegyben hányasnak felel meg?”
