Acsádi Rozália : IGÉZŐ

Nyomtatás

Erőt gyűjtök,
hogy megigézzelek.
Azt hiszem, néha
csak a védtelen képzelet
játék-szülötte vagy.

Hívlak!

Ne tagadd magad!
Ne rejtőzz előlem
a csillagos nyárba,
ne rejtőzz fűbe
és fába és röppenő
madárba,
kaszapengéses
alkonyi homályba,
aratóénekbe,
sirató imába,
ne rejtőzz előlem
kék szirmú virágba!

Ne tagadd magad!

Kevés a fény,
hogy képet fessen
az elárvult képzelet,
kevés a szín,
hogy megfesse
kékizzású képedet.
Olyan kéket, mint a tenger,
olyan kéket, mint a tó,
olyan kéket, mint a patak,
a köveken átfutó,
páfrányszélű,
csobbanó,
olyan mélyet,
hogy mindent átfogó
tekinteted idézze fel.
De szürke a szín,
sápadt a fény
és dadog a szó.

Mondd hát,
hol rejtőzöl
a pipacsos nyárban?
Nyárfák levelén hintázik
az arcodról
felporlott fénynyaláb.
Hangodat
elajándékoztad a szélnek,
s a parányi villanások
hozzád tértek,
mozdulatodtól zöldebb a faág.

Hogy jutnék végre
titkaid nyomába?
Hűen követlek
mégis hiába.
Rejtőzöl, kereslek,
tudnom kell, ki vagy!
Mikor alkotott valósággá
az élet,
képzeletem tiszta éteréből
mikor tépted ki magad?

Nem tudom még,
milyenné váltál;
ember lettél
amikor megtaláltál,
vagy madárrá szelídültél,
amikor szívemnek
hangot küldtél,
bizonyságot, hogy létezel?!

Létezésed itt izzik
köröttem.
Nélküled szürkévé
olvad az élet.
Kereslek.
Rejtőzöl.
Hát megigézlek.