Apáti Kovács Béla : Székelykapu

 

Messze Székelyföldön, a virgonc Kis-Küküllő partján lévő egyik falucskában élt egy asztalos. Reggeltől estig serényen dolgozott. Keze alól remekművek kerültek ki, ezért híre messze vidékre eljutott.

Egyszer a Kárpátokon túlról, Romániából érkezett egy dúsgazdag ember. Nem tudta pénzét hová költse, ezért elhatározta, hogy készíttet magának egy székelykaput, amit majd felállít a háza elé. Az asztalos elvállalta a munkát, és mindjárt neki is látott a kapu elkészítésének. Ezalatt a gazdag ember szállást kért a háziaknál és beszédbe elegyedett velük. Felfedte titkait, még azt is elárulta, hogy halálosan szerelmes egy szép román leányzóba, de az sajnos nem viszonozza szerelmét.

— Mesteruram — kért tanácsot az asztalostól —, mit tegyek, hogy a kiválasztottam belém szeressen? Nem tudok nélküle élni. Kérem, segítsen, ha tud valami szerelmi praktikát!

Az asztalos abbahagyta a munkát, letette a kezéből a fűrészt és a román emberhez lépett.

— Van rá egy mód — mondta komolyan. — Még öregapámtól tanultam a varázsszót, aki szintén asztalos volt, mint én. Picinke legényke voltam még, amikor megtanította, hogyan kell egy székelykapu segítségével, akarata ellenére szerelmessé tenni egy fehércselédet. A kapuhoz kell csalni, majd rávenni, hogy haladjon át a kapu alatt. Közben pedig halkan el kell mormolni a varázsszót háromszor. De vigyázzon, mert ha valaki más lépi át, akkor ő szeret magába, és ezt nem lehet visszafordítani! Legyen az bárki, uraságodnak őt kell elvenni feleségül.

— Annyi pénzt adok önnek, amennyit csak kér, de árulja el nekem a varázsszót! — kérlelte a gazdag ember az asztalosmestert.

— Nem kérek én érte semmit, hiszen az igaz szerelmet nem pénzért árulják. Felmegyek a padlásra s öregapám kacatjai között megkeresem… Ha jól emlékszem, egy birkabőrre írta fel. Szerencsére nekem nem volt szükségem rá, mert a drága, jó feleségem az első hívó szavamra hozzám jött, és a mai napig hűséges társam. De ha kegyednek tudok segíteni vele, akkor szívesen elárulom a varázsszót, már csak azért is, mert nemsokára a maga háza előtt is áll majd egy székelykapu.

Hej, de örült a román ember, madarat lehetett volna fogatni vele. Fütyörészve jött–ment az udvaron, míg az asztalos a padláson kereste a birkabőrt. Egy fertályóra múlva elő is került.

— Itt van a bűvös varázsszó! Írja fel egy darab papírosra, hogy el ne felejtse, mert akkor vissza kell jönni Romániából Székelyföldre, és ki tudja, megtalálom-e még egyszer…

A gazdag ember figyelmesen lekörmölte a különös szavakat. Vigyázott, hogy még csak véletlenül se tévessze el, majd a bundája rejtett zsebébe süllyesztette a papírt. Az asztalos többször is a lelkére kötötte a tudnivalókat, amit a gazdag ember jól az eszébe vésett.

Késő este lett, mire a kapu elkészült. Talán az asztalos még soha életében nem faragott ilyen szépet. A felesége, gyerekei, sőt még a faluból is összecsődültek a csodájára, mindenki látni akarta a nagy művet. Sokan sajnálták, hogy ez a remekmű Székelyföldön kívülre kerül. De már az üzlet nyélbe üttetett, és ellene nem lehetett tenni semmit. Reggel felrakták a kaput egy hatökrös szekérre, és a gazdag ember hazaindult. Az asztalos még utána is kiáltott:

— Uraságod el ne felejtse, amit mondtam, mert akkor nem teljesül a kívánsága!

A gazdag ember az ökrös szekéren ülve, kalapját lóbálva nyugtázta, hogy megértette és vigyázni fog.

Hosszú utazás után, a férfi hazaért Romániába. Azonmód leugorva a szekérről, nekilátott a kapu felállításának. Könnyű dolga volt, mert szolgák tucatja várta parancsát. Neki még csak egy lécet sem kellett megemelni. Még mielőtt a hold feljött volna az égre az összes csillaggal, ott pompázott a háza előtt a székelykapu. De már túl késő volt, hogy a szerelmét rábeszélje a varázslatra. Reggelig várnia kellett. Egész éjjel a varázsszót mondogatta magában, és amint eljött a reggel a legügyesebb szolgálójával üzent a lánynak, hogy tegye tiszteletét nála, mert fontos dolgot szeretne mondani neki.

A lány elfogadta a meghívást, és azt üzente vissza, hogy amint végez a kecskék fejésével, látogatását teszi nála.

Mi sem kellett több a gazdag embernek, kiállt a kapuba és leste, mikor érkezik a szerelme. Sokáig ácsorgott ott, de a lány nem jött. Már éppen újból üzeni akart neki, amikor végre feltűnt a kiválasztottja. Szépen, ringatózva közeledett a házhoz, mint ahogyan egy eladósorban lévő lánynak illik.

A gazdag embert olyan boldogság öntötte el, hogy alig bírt magával. Gyorsan a kapu mögé bújt és elmormolta háromszor a varázsszót. Közben az utca másik irányából egy vénséges öregasszony is közeledett feléje. Szegény olyan rút és öreg volt, hogy ijesztgetni lehetett volna vele a gyerekeket. Egyszerre értek a kapuhoz a lánnyal. A leányzó udvarias volt, mert anyja jó illemre tanította, ezért az öregasszonyt előreengedte.

— Jaj, csak ezt ne! — kiáltotta riadtan a gazdag ember, de már késő volt, a vénasszony áthaladt a kapun.

Amint ez megtörtént, az öregasszony szemeiben soha nem látott szerelem tüze csillant fel, és azonnal a meglepett férfi nyakába csimpaszkodott. Aszott szájával csókolgatni kezdte, mint szerelemes galamb a párját. Nem volt mit tenni, erős volt a varázslat, nem lehetett kibújni belőle. A férfi kénytelen volt feleségül venni a vénasszonyt és élete végéig asszonyaként tisztelni.

A szép lány térült–fordult az udvarban, csodálkozott, miért hívatták ide, amikor állandóan csak az öregasszonnyal foglakozott a ház ura, hozzá egy szót sem szólt. Végül megcsodálta a székelykaput, mert még nem látott ilyen szépet, majd ahogyan jött, ringatózva hazament.

Mondják a gazdag ember annyira megharagudott a háza előtt díszelegő székelykapura, hogy egyik hideg, téli napon fejszéjével felaprította, majd jól befűtött vele a kemencébe, s megparancsolta a vénasszonynak, főzzön neki puliszkát, hogy legalább valami öröme legyen az életében…

Legutóbbi módosítás: 2014.01.29. @ 18:01 :: Apáti Kovács Béla
Szerző Apáti Kovács Béla 193 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.