Megettem én rég a kenyerem javát,
kancsómban a bor érett, dús nedű,
tenyérvonalamban vésett, rút betű
fájást fog, míg lelkem emberbarát.
Robog velem a lét-idő szekere,
ám templomomban őrzöm a szépet,
ismert vágyakat és a csillagképed,
mely bennem ragyog téged szeretve.
Tipeg-topog mellettem a magány,
napok rágta sorsom ima-falán,
csak Isten mondja ki égi zárszóm.
Ha majd nem lobog a földi zászlóm,
újra megkeresem hitem s hazám,
de addig utazok a nemlét taván.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.30. @ 04:56 :: Bakos Erika