Halkan sercenő gyufaláng tánca
közelít egy alvó viaszgyertyáig,
sötétből rebbentve fel halványan
az estét, hogy egy lángból kettő válik.
Felfénylik az éj, árnyakba bújó
csendje minket is csendesít, megnyugtat,
hangom suttogó bókokba fúló
óda szépségedhez, ima, áhítat.
Barnán égő szemeid közelebb
s közelebb jönnek hozzám, míg boldogan
elveszek bennük, benned, ölelve
szépségedet lázasan, csókszomjasan.
Pőre karod örömtől remegve
szorít, lehelleted tűzforrón karcol,
pihék vagyunk az orkánban, tenger
hulláma zúgó fergeteggel harcol.
Két láng eggyé válik, viharvágta
szárnyal arcunkon, dübörgő szív és vér.
Nem csitul, nem andalít, míg vágya
álmainktól örömünkhöz el nem ér.
Lustán megpihenünk, bőröd selyme
lágyan ér hozzám. Elfújjuk a gyertyát,
viaszillatú füst szárnya lebben,
mosolyod lesz álmom, úgy ébredek rád.
