Viktor álmát egy fémes csattanás vágta ketté. Kábán emelte fejét az íróasztalról, arcán a kotta elmosódott hangjegy-nyomaival. A korán kelő madárkák hajnali felelgetése alapján úgy hajnal háromra tippelt. A nyitott ablakon át langyos nyári fuvallat surrant a szobába. A társasház ajtajának durranása végleg kijózanította.
— Nesze neked földszinti lakás — dünnyögte maga elé.
A zajokból pontosan fel tudta mérni a kocsmából hazatérő szomszéd alkoholszintjét. Ma hallhatóan nagyon jól sikerült az estje. Először a fém sárrázóban botlott meg, ettől nekivágódott a kaputelefon paneljének, s miközben próbált beletalálni a zárba, vállával még mindig támaszkodva, megnyomta a térdrogyásának megfelelő szintű kapucsengőt, persze nem a sajátját. Szerencsés esetben a felvert lakó felveszi és beengedi, ellenkező esetben hosszú percek kaparászása eredményeként jut a lépcsőházba. Ja, és mivel örül, hogy végre bent van, teret enged az ajtóbehúzónak, ami hatalmas robajjal jutalmazza érvényesülési lehetőségét.
Sajnálta a józan állapotában rendkívül intelligens, segítőkész és jó humorú szomszédját, aki válása után, a kocsmán kívül nem talált értelmesebb elfoglaltságot magának, pedig néhány éve még a lakóközösség legtiszteletreméltóbb tagja volt. Elméje kitisztult, az első ránézésre zavarosnak tűnő hangjegyek dallammá rendeződtek. Hátradőlt a székben. Tolongtak, zsongtak fejében a kiutat kereső szavak, mondatok.
Pereté mögéje lopózott, finom ujjaival a hajába túrt. Masszírozni kezdte fejbőrét, közben dúdolt. Ruhájának redőiből ambrózia illat lebbent fel, elnyomva a szoba áporodott levegőjét. Selyemsálját a férfi kigombolt ingébe csúsztatta, épp a szíve fölé. Viktor agysejtjei előbb lassú, majd egyre gyorsabb ritmusú táncba kezdtek. Keze most a tarkójára kúszott, simogatta, puha csókokat adott a nyakán megfeszülő ütőérre. Megszerette a kissé rapszodikus, tehetséges zeneszerzőt.
Nem könnyítette meg a helyzetét a feleség, aki időközben elfelejtette, hogy Viktor már megismerkedésükkor is unta a zenetanári kötöttséget, s alig várta, hogy ismert zeneszerzőként tartsa számon a szakma és a közönség.
Ahol várják, ahová hívják, ő boldogan repül. Euterpé leszármazottjaként kötelessége segítenie a törekvő tehetségeket. Viktor az volt. Törekvő, szorgalmas, folyamatosan képezte magát, s hozzá az istenek megnyerő külsővel is megáldották.
A férfi a zongorához ugrott, játszani kezdett. Zenét szerezni sem egyszerű, de a dalszöveg… Behunyt szemmel folytatta, a zene hullámain egy másik dimenzióba úszva. Megállt, leírta az első két sort. Tovább játszott. Mire a Nap első sugarai megcsillantak a horizonton, már kész volt. Tudta, ezt most itt kell hagyni.
Délelőtt benéz a Zeneiskolába, délután találkozik a kislányával — ma van az „apus délután” — majd hazajön, és újra átnézi. Szerette is, nem is ezeket az apus délutánokat. A lányát imádta, boldogan foglalkozott vele, de elkomorodott, ha belegondolt, hogy a négyszobás, szép társasházi lakás minden szobájába szeretett volna gyermeket.
Ám feleségének hamar elege lett a konszolidált zenetanárságból kilépő férjből, akit körülrajongtak a csinos menedzserek és sztárjelöltek egy jó lemezanyag vagy egy slágergyanús táncdal reményében. Felborult az életrendjük. Viktor este és éjjel dolgozott, vagy stúdiófelvételekre járt. Napközben aludt, délután kiadókkal alkudozott, s bár ebből gondtalanul megéltek, neje nem tudta elfogadni az új ritmust. Sokat veszekedtek.
Pereté kezébe vette a friss alkotást, befészkelte magát kedvenc karosszékébe, majd gondosan átnézte a kéziratot. Hosszú, vörös haját leengedte, megrázta, mint amikor a szilaj lovak közé dobják a gyeplőt, és énekelni kezdte. „Itt-ott sántikál a dallam… a vége sem tökéletes…” — foglalta össze.
Mire Viktor hazaért, a papírlapon hagyott tollból egy kisebb mennyiségű tinta kifolyt, épp a dalszöveg utolsó sorait takarva. S miután a szerző már nem emlékezett az eredetire, nekilátott és átírta. Újra eljátszotta az egészet, csettintett az ujjaival, és már tárcsázta is megrendelőjét.
Ő elégedetten kuporodott az ölébe, amikor este az alkotástól kimerült férfi a televízió előtt álomba zuhant. Szerette nézni alvó kedvesét. Vonásai ellágyultak, gyermekivé varázsolva a negyvenkét éves arcot. Tudta, amit elért, csak magának köszönheti. Az akaratának, a vágynak, hogy több maradjon utána egy gránittömbnél. Szívére hajtotta a fejét, s hallgatta az erős, ütemes dobogást, míg maga is elszenderedett.
Az Őszt távozásra kényszerítette a Télfiú, jeges széllel üzenve jöttét, amitől Őszapó fázósan megfutamodott. Pereté izgatottan járkált fel s alá a nappaliban. Viktor álmos, dagadt szemekkel lépett ki a fürdőszoba ajtaján.
Hetek óta nem írt egy sort sem, pedig megrendelőinek egyszer elfogy a türelmük. Nem a szándékkal volt baj, hanem az egyre nyomasztóbb egyedülléttel. Bolyongott egyik szobáról a másikra, s Pereté hiába szólaltatta meg fuvoláján az isteneknek is tetsző dalokat, hiába emlékeztette a terveire, a reá váró lehetőségekre, Viktor lelkében csak önsajnálatának elcsépelt zöngéi visszhangoztak. Hiába túrt bele finoman a férfi hajába, csókolta ütőerébe a dallamot, a pálinkától elbódult elme nem tudott mit kezdeni vele.
Pereté szomorúan pakolta össze holmiját. Becsukta az ambróziás dobozát, lekötötte a nektáros üveg száját, ruháinak redőit szorosra fűzte, vörös haját kontyba tűzte, fuvoláját selyemsáljába csavarta, s nehéz szívvel dugta előbb a jobb, majd a bal lábát üvegcipőjébe.
A társasház lakóinak nyugalmát előbb egy fémes csattanás, majd a bejárati ajtó dörrenése zavarta meg. A szomszéd félálmában morcosan fordult a másik oldalára, közben együttérzőn motyogta:
— Na, a fene azt a sárrázót, ugye te is megbotlottál benne, Viktor?
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Bereczki Gizella - Libra
