Püspökiből a hatos villamoson felzötyögök a nagyállomásig. Igazi külvárosi szállítóeszköz volt az, de hogy milyen gyakorisággal járt, már fogalmam sincs. Talán sűrűbben, mint a későbbi, félóránként induló autóbuszok. Az utca egészen hangyabolyszerűnek tűnt, ahhoz képest, amit akkor megszoktam, ám teljesen kihalt a mai viszonyok fényében. Az állomás előtt fordult meg a „fővillamos”, az egyes. Érdekes, még huszonöt éve is jelezte valaki, hogy ismeri Váradot és tudja, hogy ott a forduló. Akkor már kétszer olyan hosszú pályán futott, és az odatelepített, frissen fakadt új gyárak dolgozói miatt, bőven a városon kívül közlekedett.
Sosem fogom megtudni az igazi okot, talán rosszul ültették az üzemeket, esetleg tényleg teljesen szükségtelenek voltak, mert azóta majdnem mind elhervadt… Még a nagy kedvenc előtt is, ahol úgy hússzor annyian dolgoztak mint ma, autópálya, pontosabban kamionelterelő utat hoztak létre egészen a határig. A szolgálatos, combtőszoknyás unaloműző hölgyek a lakóházaktól ötven méterre álltak „munkába”.
Bocsánatot kérek, szokásom szerint megint elkalandoztam… Ilyenkor informátorom, aki bevallom, ismét én magam vagyok, elkezd a régi Váradon morfondírozni. Mindig összekeverem az újat az akkorival, gondolom azért is, mert az újból nagyon keveset láttam. Mostanában nem szeretek, vagy inkább nem tudok túl sokat lófrálni.
Megjegyzem, mire felszálltam az akkor tényleg a vonatok büszke fogadója előtt forduló egyesre, a hatos villamost megszüntették. Felszedték a síneket, és az út mindenütt ugyanolyan keskeny maradt, úgy negyedakkora, mint most.
Cirkuszt a népnek! A táblák hirdették, hogy valahol valami készül. Akkoriban csak a központ számított, a külvárosok helyén még nem nőttek ki az ötven-hatvan ezres panelnegyedek. Valószínűleg nem locsolták eléggé a földet, vagy a meglévő házak nem akartak elhervadni.
A valamikor legnagyobb, ma már nevetségesen kicsi Körös áruháztól, amit szerintem ma nem is így neveznek, a Rolikowski út kezdetéig négy-öt jegyárus bódé is állt. A leágazásokon is, a nagy vasassal szembeni, több nevet váltó parkban, és természetesen mindenhol. Könnyű volt megismerni őket, ember ember hátán nyüzsgött, mint a későbbi csontüzletekben a disznókörömért.
Akkor még a szenzációk tetejének számított, hogy valódi cirkuszművészek látogatják meg a korántsem mezőváros méretű Nagyváradot. Körhinta pörgött a vársáncban, de ne fussak előre. A jegyet is meg kellett venni. Apám néhány órát vesztegelt egy központi bódé előtt, a Szent László híd mellett, mire diadalmasan kiverekedte magát a kassza elől három jeggyel. Vajon másnap, harmadnap, vagy mikor lehetett az esemény? Nem tudom, de a vár környéke, ahol korábban sosem jártam, igazi áruló lett. Elárulta, hogy rendkívüli esemény történik. A „röpülünk Mari” típusú láncos körhinta, az éjjeleket leszámítva, talán két-három hétig egyfolytában működött. Emlékezetem szerint, napi — hihetetlenül sok — akár négy-öt előadás is lement.
Bizony csodáltuk a repülő akrobatákat, meglehetősen tömör, középkorú hölgyek formájában. Ugyanaz a korosztály művelte a himbálózó kötéltáncolást, valamint az egykerekű biciklizést. A műsorszámokat sorolhatnám, de az a rendkívül furcsán kitömött bohóc, akit folyton kizavartak — mert mindig más-más hangszert fújt meg, zendített rá, pendített — egészen lebilincselte a felnőtteket is. A gyerekek teli torokból ordították a „cak-cak”-ot. Aki nem tudja miről beszélek, az nálam sokkal fiatalabb! Bizony, a nagy Eötvösről és annak világszámáról van szó. Olyan zenebohóc volt, mint kevesek. Talán már unta évtizedeken át ugyanazt a számot, de abból nem lehetett észrevenni semmit. Ugyanolyan lelkesen mondta, hogy „majesztró muzik”, kis szünet, majd „cak-cak”, mint amikor kiötölte, és az első próbaelőadáson felmérte, hogy életre szólót alkotott. A lét össze-visszahimbálózó csónakjáról, egy éppen aktuális viharban hányszor világgá kiáltottuk már, hogy „van másik!”
Nem értem miért, de ezek a villamosok olyan tolakodóak lettek… Most éppen a négyes zúdult be a porondra nagy csörömpöléssel, amelyik a lehető legpöttömebb piactól az Olaszi temetőig csilingelt, még egyetlen nyitott kocsival, két kurblis rendszerben. A vezető ide-odajárkált, fordulóra sem volt szükség. Talán mégis elbóbiskoltam, vagy a gondolatmenetem kalandozott fölösleges sínpárokra, mert csupán a rácsok csörömpölése zavarta meg a csendet. A bohócmutatvány után ugyanis, oroszlánok kényszerprodukciója következett. Akkor, az első sorból azt éreztem, hogy szíves örömest csinálják az ugrabugrálást, de tévedésem lehetőségét fenntartom.
Feltűnően pici, sovány, bánatos képű kutyák következtek. Akkor még nem volt fogalmam a kutyaéletkorról, valószínűleg öregedő, rutinos artisták lehettek, és sosem ismerték a szabad életet. Ha ezt az információt tudom, talán berohanok, hogy felszabadítsam őket. Én lehettem volna a nagy, egyszemélyes cirkuszi kutyabilincs ledobató.
Szünet is volt ám! Az élményektől felcsigázott lelkiállapotban, első nekibuzdulásra fel akartam mászni a vár falára, mert a fal kissé meredeken lejtett. Édesapám elmagyarázta, odafenn olyan széles szabad terület terjeng, hogy egymás mellett két szekér is elfér. Esteledett, a kamaszkorhoz alig közelítettem, ráadásul a katonaság kék egyenruhát viselő besorozottjainak — igen, ők a szekunál szolgálók — bázisa volt belül.
A körhinta megállás nélkül, csörömpölve rótta a köröket. Odatelepedett minden, ami a cirkuszi attrakció vonzásától hasznot remélt. Állt ott tükörlabirintus, amiben az ember első bukdácsolással azt sem tudta, merről ment be, úgy érezte, sosem jut ki, pedig csak egy szobányi területet foglalt az egész. Másodjára, persze megszokta az útirányt, talán már bekötött szemmel is végigment volna. A gokart lett a hab a tortán, amit kartingnak neveztünk akkor. Olyan, mint az Eugenia, vagy egyéb tölteléket rejtő édességek, amelyeknek ildomosabb előbb megenni a külsejét, a különben finom lapokat a végére hagyva. Az is kihalt… Ha nem, akkor valami jó sok adalékanyagos utánzat pótolja, akár a halvát, suhajdát, vagy a batont. A törökmézről már nem is hallottam jó ideje.
Elég drága volt az autókázás. Ma már elképzelhetetlen — sőt, tizenöt éves koromban, a marosvásárhelyi nagy víkendtelepi pálya után is —, de picinyke deszkapálya szolgálta a nagyérdeműt. Arra gondosan ügyeltek, hogy a sebességet ne lehessen váltani, így mindenki egyesben zötyögött. Ennek ellenére, egész nap elautókáztam volna. A nagy, teher Manet vágy mellett, hogy valamikor gokarttal járjam a város utcáit, az is egy soha be nem teljesült titkos gyermekóhaj maradt. Érdekes, bizonyos értelemben mégis összejött…
Naponta vissza-visszajártunk, mert a körhinta volt a legolcsóbb, de jóval unalmasabb, mint a vezetés gyönyöre, ugyanakkor ezerszer érdekesebb egy kiismert labirintusnál. Az első kör utáni imbolygást, sok minden más mellett, az is okozta, hogy a mögöttem ülő úriember összekeverhetett a kedvesével (pfúj!), elkapta az ülést, és össze-vissza lengetett. A jó lecke után, a következő alkalommal, már tudtam mit kell csinálni az előttem repülő lányokkal. Érdekes, a sikítás mögött hatalmas örömet véltem felfedezni arcukon.
Ballagjunk csak vissza a sátorponyva alá, hogy lassacskán kiballaghassunk, mert minden előadás véget ér egyszer… A későbbiekben jól bejártam a vársánc körüli parkot, ami inkább egy odaszorult dzsungelre emlékeztetett, bár néhány pad is sorakozott benne. A falak mohái kívülről nyirkot, dohot és penészszagot árasztottak, de közelebb menve, egyetlen intő szóra megtudtam, hogy nem ők a ludasok. A fal tövében, a limbus szeméttel és minden egyéb undoksággal telítődött. Üregek is akadtak, melyekről azt mesélték, beléjük lehet esni, de kijönni nem annyira. Inkább a távolabbi, kutyasétáltatós várfalbámulást választottam hát.
A fal tetejére soha nem jutottam fel, pedig nekiindultam egy közeli ismerőssel. Laktak arra barátaim csomóstul. Ne keressenek kérem gordiuszit, az idő itt nem abszolút értékű fogalom. A kapu mellett fel lehetett mászni a falra vezető keskeny szakaszra. De térden mászva lehetetlen előre haladni anélkül, hogy lenézne az ember, felállni nem bírtam, mert a nagyjából négy-ötméternyi magasság nekem szédítőnek tűnt. Irigyeltem az ott lakókat és a környéken tanyázókat is. Akkoriban kizárólag régi bérházak sorakoztak minden irányban, közös udvarral, illetve a nagypiac oldalán hivatali épületek.
Fogalmam sincs, miért kevertem bele a püspöki hatos villamost, talán mert az is ott terem valahol emlékeimben, de szinte soha semmit nem közelítettem meg abból az irányból. Talán egyszer ültem rajta, tehát mindenki bocsánatát kérem…
Bevallom, a Teleki utca irányából, a többnevű parkon keresztül mentünk. Visszafelé, a Holdas templom utcája bizonyult a legjobbnak, a Kapucinusok mellett, ami az egyedüli kisebbségi nyelvű katolikus templom. Értem ez alatt a románokat, szlovákokat és németeket, mert a többi tizenötben ma is kizárólag magyarul miséznek. Még elüldögéltünk a könyvtár előtt — ami szintén megér egy mesét — utána a városházától a temetkezési vállalatig tartó szakaszon, az épp középen elhelyezkedő cukrászdában, és ha esett, ha fújt ott elfogyasztottunk egy süteményt vagy fagylaltot. Onnan az Arany János utca négy, első emelet három, három koppantás, társbérlet, középső szoba, nagymama.
Kágyára hazafelé azzal a bizonyos négyes villamossal utaztunk, ahonnan csak egy jó nagy ugrás volt az állomás. De a hazautazás még odébb van, most éppen Váradon tanyázom, és teljes erővel nyaralok-telelek, szórakozom. Remélem észrevették…
Legutóbbi módosítás: 2014.01.06. @ 19:26 :: Boér Péter Pál
