Zsuzsika kedvenc parkjának kedvenc padján üldögélt, és azon gondolkodott, vajon miért nem történik meg vele harminckét éves létére az, amiről harminckét éve álmodozik — már az irányított tudat megjelenése előttről, erről meg volt győződve. Behunyta szemét, szippantott egy nagyot a körülötte zöldülő növények szmoggal kevert illatából és hátradőlt. Ekkor hallotta meg a poroszkálást. Jobb szeme jobb sarkából jobbra nézett. Előbb azt gondolta, téved, hiszen előző este nézte meg a Rózsa Sándort elejétől végéig, s éppen akkor tudatosult benne, hogy mind a harminckét évében Veszelka Juliska szeretett volna lenni.
A sétány végétől közeledett. Éppen olyan volt, mintha alánőtt volna egy ló, vagy ő a lóra, de mégsem… Persze ennek nincs jelentősége. El is szomorodott, mert bár ott poroszkált a közelében, érezte, hogy tovább fog hajtani járművén. Apropó! Ezek egyek, vagy kettőbe szedhetőek? Valamelyik fej — a lóé, vagy az emberé — talán mégis ráköszön? Úgy emlékezett, a konok szemöldökű is le-leszállt néha, tehát valószínűleg nincsenek összenőve.
Lesütötte szemét és várta a köszönést. Ha a ló biccentett volna, arra is visszabiccent. Ám az udvariassági szabályok kisiklottak, mert ez a négylábú-kétfejű elkezdett körülötte kocogni. Zsuzsika horgas inában remegett. Úgy érezte lecsúszik, lefolyik a padról. Veszelka Juliska lett!
— Nyöszte vagy, Nyöszte, Nyöszte! — ismételte a lovas.
Tehát ez a XXI. század „hibbecsúfja”! Annyit gondolkodott már, vajon mit jelenthet, mert ilyen szó nincs egyben… Feldarabolva meg sokféleképpen lehet értelmezni…
Nem mozdult, pedig szerette volna felpofozni magát, hogy elvonja a figyelmét. „Nyöszte vagy, Nyöszte, Nyöszte!”, szabálytalan ritmusban ismételte, körülötte meg-megállva a lovas. Persze csak a fenti fej, amelyik alá odanőtt a paripa. Vajon hogyan tudott Veszelka Juliska megállni a két saját lábán? Zsuzsika remegett. Egyenesen tartott nyakán, fejecskéjének orcái elpirultak. A nyöszteség teljes elvetését vágyta. Persze úgy, mint egy nagyon-nagyon igent mondani akaró hölgy szájából hangzó nemet, ami teljesen igent jelent.
— Nyöszte vagy, Nyöszte, Nyöszte!
Épp fel akart pattanni, minden erejét összeszedve, hogy a lovas felkapja a nyeregbe és vigye, vigye, vigye… Indult, mikor a vállába bögöly erősségűt csípett egy forgalomátirányítással odakerült szúnyog. Csapott jobb kezével, sosem állhatta ezeket az önhatalmú csipkelődőket. Telibe találta a rendőr fejét, ami legurult, és csak nézte, mert harminckét éve még nem ütötte le úgy senkinek a fejét, hogy focilabdaszerűen elguruljon. A rendőr megkérdezte:
— Hogy van kisasszony?
— Feje nőtt?
— Mi tetszik?
— Nyöszte, Nyöszte vagy, Nyöszte!
— Maga ivott? Leheljen rám, talán segítségre szorul!
— Ne sértegessen!
— Maga kezdte, leütötte a fejemről a sapkát. Látja, hogy gurul?
— Igen, de… tudja, ez borzasztó. Maga sem a nyöszte-nyöszte-nyöszte.
— Valamilyen hallucinogén gyógyszert szed talán?
— Ha még egy ilyen szót szól, feljelentem az első rendőrnél!
— Én vagyok az!
— Menjen innen, nincs szükségem semmiféle segítségre!
A rendőr, meggörbített ujjait szájába helyezve, füttyentett a bokor mögött parkoló lovának, és felugrott rá.
— Üdvözletem kisasszony, vigyázzon magára! Úgy látom, ma a lovak is alacsonyan repülnek, az enyém majdnem összeütközött egy katicabogárral. Azt hiszem, máshol is várják a segítségemet, rendet tartok fenn, a rend őreként. Mind itt van a vállamon, azért vagyok ilyen nagydarab. Mint látja, ha körülnéz, sehol máshol nem talál rendet.
— Nyöszte, Nyöszte vagy, Nyöszte!
— Mi tetszik?
— Maga is elgaloppozik, csak úgy magamra hagy?
A rendőr úgy gondolta, ennek a hölgynek pihenésre van szüksége, nem társalgásra. A sarkára szerelt önindítóval berúgta lovát és odébb ügetett.
Zsuzsika nem akart kihunyatlan álmokat, összeszedte minden erejét, felugrott és tárt karokkal rohant a távolodó, rendőr alá nőtt ló után. Még mindig azon gondolkodott, ki ki alá, esetleg kire nőtt. Futott, rohant és közben ismételgette, hogy „nyöszte vagyok, nyöszte, nyöszte!”, ölelgetve egy darabot a nagy levegőösszességből, ami körülötte lebegett. Potyogtak a könnyei…
Másodszorra rezzent fel dupla álmából, ahol először a nyösztéző Rózsa Sándorhoz hasonlót, majd a rendőrt látta. Már hideg volt a parkban. Még elmotyogta magának kétszer-háromszor, „nyöszte vagy, nyöszte, nyöszte”, bár tudta, hogy sajnos semmiféle nyöszteség nincs. Ez is akkora tévedés, mint a poroszkáló kutyafülek lehetősége.
Fázott, összeszedte holmiját és elindult hazafelé, mert másnap az ötórai ébresztő után, újabb irodai nap következett. Könyvelhetett egész nap, s azon gondolkodott, milyen jó lesz este ismét a parkba jönni, mert már tudta, ha valahol, akkor itt igazán nyöszte tud lenni.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.03. @ 20:57 :: Boér Péter Pál