— Hívjátok hozzám Olvasztó Taplár Sövöményt, ismertebb nevén Sáros Latyakot!
Sáros Latyakot két marcona vezette fel, hátra feszített kézzel. Olyan volt, mint aki önszántából mélységesen meghajol. Ám a nagyúr sebtében lefokozta mind a két őrt felségsértővé. Azok csendesen nyugodtak lengőborda sorsukba, pedig olyan jól mulattak előbb. Azt hitték, hogy Sáros kapja meg ezt a szerepet, ami nem olyan, mint a taktikai sportoknál, nem kivédhető. A lengés, a borda és a lengő, elmozdulás nélküli egységben kénytelenek a felvonás következtének levonására.
Az ajtó kitárult, belódították az említett vádlottat. Igen, úgy gondolták, az urasághoz abba terembe csakis ítéletmondásra rendeltethet be bárkit. Legnagyobb meglepetésükre, Sáros Latyakot hellyel kínálta, mint még soha senkit, mert az uraság arra nagyon ügyelt, hogy jelenlétében mindenki, ha félhalott is, álldogáljon. A két oldalt magukért jótálló alabárdosok szerényen vigyorogtak. Mozdulni nem volt szabad nekik, ezért csak úgy befelé. Hiszen, ha a felség odarendelt valakit, akkor abból zászlófelvonás lett. Mikor a bestét trónusa előtti pódiumának grádicsára ültette, hogy az jobban hozzáférhessen a csizmájához, az egyik korábban rejtve vigyorgónak hatalmas koppanással zuhant alá az álla, majdnem behorpadt a mellvértje. Korábban sisakja is megcsusszant, de mozdulni nem mert, ekkor viszont érzékelte, hogy a koronás fő, egybehorpadt összehordásával olyan mértékben elfoglalta önmagát, hogy akár meg is mozdulhat.
Gyorsan előkapott egy cérnát és — mielőtt mások kötötték volna, ám már nem kívánságára —, felkötötte saját állát, a sisakot is megigazította, és visszamerevedett. Nagyon jól tette. Bár vére kicsordult a zsineg szorításától, olyan helyzet adódott, amitől csontos álla még néhányszor alázuhant volna.
— Parancsoljál, alattvalóm, ültesd lábaim elé önnön hős valódat, ha gondolod, a csizmámra liheghetsz.
— Mondd, nagy jó uram, miben segíthetek és állhatok szolgálatodra?
— Abban, én egyetlen ügyetlenem — helyesebben ügyesem —, hogy elmondod, miként sikerült meglágyítanod a komp-csúcsú, felhőn túl vakaró hegyet félkész tenyereddel, és összenyomnod negyedére?
— Felséges uram, az ilyen dolgokat — szakmai titkokat, nem is tudom, minek nevezzem —, nem szokás nagydobra verni, elégedj meg a ténnyel!
— Érdekes, akkora volt az a hegy, mint most, és te összepréselted felének felére. Meg is kell jegyeztetnem egy hosszú, színes csíkkal azt a magasságot, amelyen felül már értelmetlen nézni, mert ott nincs hegy. Most pedig, feljogosítalak téged és családodat az Olvasztó Taplár Sövömény név örök használatára. Összes leszármazottad viszi tovább a címed és neved, férfiak és nők egyaránt.
— Na de uram!
A vitéz talpra ugrott.
— Még egy ellenvetés, és téged préseltetlek össze!
— Igen, uram!
— Most gyorsan ülj vissza a helyedre, azaz lábaimhoz, és csaholhatod, amint eddig tetted!
— Értettem, nagy jó uram.
— Nemes vitéz, hogy igazán nemes lehess, most helyezkedj elém fél térdedre! Nemzetséged jele, neveden kívül, lovaggá ütésed nyoma lesz. Lapos és unalmas lovaggá ütésre kardlappal mindenki képes, de ugye tudod, én nagylelkű vagyok, ezért a buzogányommal ütlek lovaggá…
A jövendő vitéz átmenetileg elszomorodott, de mire gondolkozhatott volna, megtörtént a rövid, de lesújtóan tartalmas procedúra. Némileg aszimmetrikus vállával, fájdalmát rejtve, dicső tekintettel vonult el az immár nála alacsonyabb ranglétrásak között. Megjegyzem, hirtelen mindenki alacsonyabb lett egy nyomasztó felségkitalációval. Nézegették az úgynevezett összesajtoltat, aki pontosan akkora volt, mint terembe lépése előtt. Csak a palotából kilépve, hallótávon túl mert fogait recsegtetve felordítani.
„No, ezt valahogy kibírom.” — gondolta, mert maga, családja és utódai jövőjét, teljesen váratlanul megalapozta. Még mindig jobb, mintha fán lengő várdíszt csináltatott volna belőle. A vállsérülés nyoma örökre megmaradt, ezért nemzetségének jele a rosszul forrt kulcscsont maradt.
A hirtelen megvitézedett ordító előbb berohant a borbélyhoz, aztán a fakovácshoz — náluk így nevezték az asztalost —, aki beesett vállát egy nyakra és vállízületre tapasztott tenyérrel és marokkal kiegyenesítette, s az menten meggyógyult. Bár lilásan takarmánytöknyire dagadt, de akkoriban nem értek rá az emberek egy töréssel betegeskedni.
Megpróbálta érvényesíteni nemesi előjogait, saját szekercéjével akarta megfaragni válla fájdalmas gyógyítóját, ám az kipottyanva lezuhant erőtlen kezéből, ő pedig hanyatt a nyelére. Ez a tarkó- és nyakmasszázs úgy felvidította, hogy lemondott a büntetésről, sőt egy aranytallérral jutalmazta gyors gyógyítóját.
Ezután elindult haza. Ketrecméretű kunyhójának közepén az asztalra dobta címerének igazi hozadékát, a két kisebb zsák méretű arannyal teli erszényét. Az asszonynak, szintén leesett az álla — úgy látszik, ez ragadós —, de ő már nem kötötte fel saját magának.
Lovagunk hírül adta neki és gyermekeinek, hogy attól a naptól kezdve mindannyijukat úgy hívják, hogy Olvasztó Taplár Sövömény, jövendő gyermekeiket és házastársaikat is majdan. Ellenben pallos-, palló-, pille- és egyéb követésjogot gyakorolhatnak mindenkoron.
Legnagyobb fiát és feleségét elküldte, nézzenek körül az ingatlanpiacon, és vegyék meg az árban legjobb fekvésű várat, ami egy picivel kisebb, mint a királyé, mert látott már nemes lengőbordát is… A hegyolvasztás buzogánylovagi avatottjai attól a naptól sosem szűkölködtek többet, ma is bőven bővelkednek, sosem látták hiányát semminek, mert a hiányjel ugyanolyan ismeretlen maradt számukra, mint az többi írásjel.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.13. @ 17:37 :: Boér Péter Pál