Fekszem a félhomályban, fekszem a sárban. Hol van mindenki? Bőrömhöz hideg, szürke lucsok tapad, szemem ködbe túr. Nem mozdulok. Miért nem mozdulok? Beleolvadok ebbe a rideg anyagba? Vagy vannak körvonalaim?
Lassan feltápászkodom, ha eddig feküdtem, vagy ültem… Látok egy kaput magam előtt. Ha ugyan látásnak nevezhető az állapot, amelyben egy kapu és a gyenge körvonalaim töltik ki a teret. Valami erősen tol arrafelé, a kapu erősen húz magához.
Át kell lépnem. Átlépek. Reménykedem. A kapun túl érthetetlen, zagyva világ, emberek surlódnak hozzám. Fényes zajjal csikorogni kezd valami a fejemben. Lassan kezdenek értelmet nyerni a dolgok, valamibe belekapaszkodom, és… Lezuhanok.
Újra a földön. Most már nem vesztem el az eszméletemet, csak homályban vagyok. Kúszom a kapu felé. Átmászom. Szédület. Valami enyhe szédület ringat, ismét érthetetlen, de ismerősen érthetetlen dolgok vesznek körül. Emberek suhannak el mellettem, megpróbálnak feltaszítani. Karjaimat elhúzom tőlük. Védekezem. Erősen figyelek, keresek valamit, nem tudom, mit. A szédület ismerős, valamire emlékeztet, már majdnem… úgy tűnik, mintha… mintha mindjárt… mindjárt meg fogok érteni mindent, és most két oldalról belém karolnak — jó érzés a közösség érzése — és most, és most lerántanak, arccal a földre, a sárba… Ezt már ismerem.
Homok, föld és nedvesség. Sár. Kúszom a sárban, a félhomályban, szétnézek, már keresem a kaput…
Másokat látok. Ők is kúsznak körülöttem. Szeretnék odakiáltani nekik egy szót… csak egy szót… csak néhány hangot, de nem tudom megformálni, érthetetlen hanghalmaz hagyja el a torkomat. Gyönge egyensúllyal feltápászkodom, és meglátom a kaput, nehéz léptekkel elindulok felé.
A kapu kezd félelmetessé válni. Már nem is akarok olyan nagyon átlépni rajta… Hátranézek, de a hátam mögött csak ködöt látok, amelyben testek kúsznak a kapu felé.
Átlépek. Óvatosabban mozgok. Figyelek. Előre tudom, hogy ismerős, de érthetetlen dolgokat fogok látni. Próbálom megérteni, ami körülöttem zajlik. Megkísérelnek belém karolni, de ellököm őket, fáj, hogy nem engedhetem. Körülnézek, de a dolgok értelmetlenül járják fogaskerék-táncukat; igyekszem ráeszmélni, mit kéne tennem. Megállok — már ha eddig mentem — tűnődöm, hátulról fellöknek, és beleesem a sárba.
A jó öreg ismerős, a sár. Próbálom megszokni, megszeretni a sarat. Arra gondolok, hogy benne maradok, berendezkedem benne, nem kúszom a kapu felé, csak várok… De a kapu magától átmegy fölöttem, és a sárban kúszva, fetrengve, szégyenkezve kell észrevennem, hogy a külvilág körülvesz, kinevet, gúnyol…
Fel kellene állni. De így mások előtt, olyanok előtt, akik ellöktek, vagy arra várnak, hogy ellökhessenek…
997bg
Legutóbbi módosítás: 2014.01.13. @ 17:20 :: Bogár Gábor