Tűz-folyón a
lélek árja
– gonosz szikrák pattogása –
úgy sodor, mint szél a port.
Zúgó örvény zár magába
elveszített otthonába
ne jusson el, ki úton volt.
Menekülne,
ha lehetne,
egymás karjába, ki bátor.
Ha égve, de élve,
tűz-folyó szélére kiérve,
belenézve egy tiszta arcba
meg nem rettenne önmagától.
Hol van,
mi volt: a kincs?
Sok kicsi nincs elözönli a tág horizontot
(- hajamban, hajadban egykor sokszáz apró
ércszavú csengő bongott…
most csak fémnyelv ütődik fémharanghoz,
de néma már, és lélektelen -)
” Kisimult sivatag,
beborult temető “
– gyilkolva tűz a nap (,az egykor éltető)
öngyilkos szenvedéllyel
mindent tönkreverő
egykori élőkre
zuhan a fényes éjjel.
Tűz-folyóban eddzetten,
kőből fémmé vedletten
körülölel a börtön.
Gyémántfúróval szétroncsolt kezében,
reményvesztett, végső, makacs igyekezetében
kapar a falon, a földön
a rab, hogy kitörjön.
Termel a gyár,
(ez maradt már:
egyre nagyobb csomagok szériagyártva,)
s szennyvízt hány a
tűz-folyóba.
Minden csomag üres, de megnézed: hátha…
Itt egy néhány tüskét zár magába.
Jön az ünnep,
tömeg tüntet
lángette gyárbörtön előtt.
Követel és
mindenre kész:
neki járó meglepetés-
csomagját akarja mielőbb.
Döglött láva
forró szele csomagözönt szór az űrbe.
Vágyak heve kiégette
mindazt, ami szép volt benne.
Hová tűntél
hazug tündér,
mért bíztattál szerelemre?
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Bogár Gábor
