Nyilvánvalóan valaki megette, de ki, a telet?
Én nem láttam, ő se látta, de rá mutatnak a jelek.
Hökkenten nézük egymásra, hogy is mernénk bevallani,
mit nem értünk, pár szó röppen, de inkább csendet hallani.
Emlékekbe kapaszkodunk, hol ez, hol meg más jön elő,
öreganyám emlegette, régen volt már ilyen idő.
Ki lehet ez a télevő? Meddig marad, találgatunk,
fekete táj, fűtünk egyre, ezzel telik rövid napunk.
Sokan láttuk pedig, nemrég itt járt mikulásruhába!
Mégsem ő volt – magunk ellen esküszünk a gyanakvásra.
Jégkezű, háta zúzmarás, hajára folyvást havazik,
magára vett mindent, ami igazi télhez tartozik.
Valahogy így képzeljük őt, aztán ennyiben maradunk.
(A háttér-gondolat súgja: lesz még hosszú, meleg nyarunk.)
Még jó, hogy ez az idétlen fecskéknek nem tud üzenni,
gólyákkal, s más vándorokkal visszajönne valamennyi.
Ördögünk avagy angyalunk belenyugodni képtelen:
havas háztetők, jeges út, süvítő szél csak képeken?
Hógolyók száza se röpköd, hóember se répaorral
nem verseng puszta udvarok mélyén márványló szoborral?
Az ágakon balga bimbók itt-ott kövéren feslenek,
hiába mondanánk nekik: még nem szabad, még nem lehet!
Hópaplant vár búza, árpa. Sítalpakon nem siklanak
havas lejtőkön emberek – s ez már örökre így marad?
De sejtjeink emlékeznek, őrizzük még a tél hitét,
van, aki szerint böjtje lesz ennek, nem is kicsi a tét!
Van aki szerint oka van, atom, repülők, vegyszerek,
politikusok is hozhattak erről titkos rendeletet!
De tényleg, ki e télfaló? Egyet gondol s itthagy minket,
s hiába hogy tavasz lenne, tél gyötri majd kertjeinket.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: dudás sándor
