Szemem kulcsára nyílik a táj.
Két sétáló emberre süt a nap.
Nem meghatározni semmit!
Magam láthatatlanja maradni
térben, időben.
Máris lehetetlen:
magamtól-elrugaszkodás
a hangyák nyüzsgéséhez
lehajolni.
Reményeim beleszövöm
egy közeli fába,
zöld leveleket varázsolok
csupasz ágakra.
Szárnyak a magasban,
ismerni vélt madár
húz a felhők felé.
Ívelésébe veszek:
szemem bezár-kizár.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.16. @ 18:49 :: dudás sándor