Leoltom a lámpát.
A tárgyak mögé bújik a fény,
az árnyékok beszippantják a szobát.
Végtelenné nyúlik a tér.
Ott lebegek, ahol az ágynak kell lennie,
távol, talán egy fényévnyire,
vibrál az óra, alig múlt éjfél.
Fekszem a kétszemélyes szigeten.
Mellém fészkelte magát
és mélyen alszik a magány.
Magamra tekerem a múltat,
magzat pózba görbülök,
újra megszületek, felsírok,
de hangom elnyeli a mélyfekete éj.
Némafilmet vetít az agyam. Hagyom.
Az óra hunyorog a kis asztalon.
Hajnalodik, négy óra. Aludni kellene.
Leáll a mozi, holnap folytatja a mesét.
Ma sem alszom egyedül,
velem álmodik a magány és a sötét.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.20. @ 05:35 :: Éles Attila
