George Tumpeck : A mesehősök is változnak

Nyomtatás

A királylány szokás szerint vára toronyszobájában várta hős megmentőjét, immáron negyven éve. Valami szép, kóborló királyfiról álmodozott, kék szemekkel, daliás alkattal. A ló megúszta, őt nem várta senki.

A sárkány is várta a kóbor királyfit, de egészen más okból. Már egy hete nem evett, ezért kezdett ideges lenni. A kóbor királyfiak fogyóban voltak, és aki még mindig kóborolt, az messze, nagy ívben elkerülte a várat.

A királylány egyre öregebb lett, a sárkány egyre soványabb.

Egy szép napon a sárkány elment a körzeti sárkányorvoshoz, aki hosszas hümmögés után páncélos vitézt írt fel vacsorára a krónikus vashiány miatt. Patika nem lévén, a sárkány ráparancsolt a királylányra, hogy visítson hangosabban, és rázza azt a rongyot, vagy kendőt, mert ez így nem lesz jó. A környező királyságokba hamar eljutott a hír, hogy a sárkány kizárólag páncélos lovagokkal akar megküzdeni. Persze ő csak simán vacsorázni akart, de ez most részletkérdés.

Aladár, az utolsó kóbor királyfi röpke egy óra alatt, némi segítséggel magára öltötte páncélját, majd levette, és elment pisilni. Ezt még párszor elismételték. A vesebajról igazán nem ő tehetett.

— Na, jó, ez így nem jó — mondta lágy baritonján, amitől Fecske is frászt kapott. (Megjegyeznem, a Fecske az egy ló, akinek a böhöm nehéz királyfit kellene páncélostul elcipelni a vacsora színhelyére.)

Szóval, Aladár úgy döntött, hogy ma már nem öltözik, majd holnap. Királylány várt már negyven évet, pár nap ide, vagy oda, igazán nem számít.

Különben is Aladár egy szép, fiatal menyecskéről ábrándozott, darázsderékkal, hosszú, szőke hajjal — miniszoknyában, mély dekoltázzsal —, enyhen kifestve. Ez a királylány nem ilyen volt, de hát a mesében megírták, hogy így kell lenni, akkor ennek így kell lenni. Közben a királylánynak begörcsölt a válla a sok rongyrázástól, és tüsszögni is kezdett, ami erősen befolyásolta a segélykérő sikolyok hitelességét. Aladárnak jó lesz ez is, gondolta, úgyis süket, és lehet, vak is, mert fehér lándzsával mászkál.

Azért egy szép napon mégis eljött a szép nap, és Aladár útnak indult. Hetedhét országon keresztül, télen, nyáron, hóban, szélben csak ment, és Fecske átkaitól kísérve, megérkezett a várhoz.

— Hol lehet a királylány? — mormogott magában, de elolvasta a táblát, miszerint csak reggel kilenctől délután négyig integet, és sikítozik.

Aladár megnyugodott, leszállt Fecskéről, aki nagyon hálás volt, és nyomban elszaladt. Aladár sokáig kiabált, de mindhiába, a ló elmenekült.

Másnap reggel pontban kilenckor a királylány megjelent a toronyban, tüsszögött néhányat, majd kifújta az orrát a kendőbe. Aladárt meglátva hevesen integetni kezdett, majd rekedt hangon felelősségre vonta.

— Hol voltál idáig, hős megmentőm? — kérdezte durcásan, majd újra orrot fujt. Na, jó, mondjuk úgy, hogy szemérmesen szipogott, és könnyeit törölgette a meghatottságtól.

Sok idő nem maradt a romantikus részletek megbeszélésére, mert hipp-hopp, előmászott a sárkány.  

— Emberszagot érzek — morogta, ami nem is volt csoda, mert Aladár két éve úton volt, és egyedül nem tudta volna újra felvenni a páncélt, az pedig szigorú előírás.

— Most már ne visítozz — mondta a lánynak a sárkány —, mert faj a fejem. Hosszasan mustrálgatta a páncélt, és benne Aladárt. — Hat, nem te vagy a legszebb cukorka az édességboltban, de tekintettel az orvosi utasításra, megeszlek — mondta, és úgy is tett. Aladárnak esélye sem volt, a hosszú út alatt a páncél olyan rozsdás lett, hogy a karját sem tudta emelni.

A királylány megnyugodva tért vissza a toronyszobába. Fáradtan ágynak dőlt, most egy darabig nem kell integetni, és visítozni sem.

Másnapra csoda történt (mert a mesékben olyasmi gyakran történik), a királykisasszonyból vasorrú bába lett, az összes kellékekkel: Bagoly, pók, denevér, rozsdás üstben valami undorító lé rotyog, varázskönyv és pálca, meg az elmaradhatatlan seprű a repkedéshez.

— Na, te nagy böhöm, ostoba sárkány, most megjárod — károgta rekedtes hangján, és úgy kacagott, mint Szörnyella De Frász a Száz egy kiskutyából.

Hókusz-pókusz, meg ingyom-bingyom, a tutáliberben már nem vagyok biztos, de a sárkány egyszerű mezei békává változott.

Szóval így haltak ki a sárkányok és a kóbor királyfiak… Sajnos, a királylány bőrébe bújt vasorrú bábák még mindig léteznek, rázzák a rongyot, miközben valami kóbor királyfiról álmodoznak, sportkocsival és vastag bankszámlával.