Papírhajó, de mégsem az. Fájdalmaim hordozója. És végre elengedtem. Most nem az én vállamat nyomja. Tulajdonképpen, már csak a semmire nehezedik. A víz tükörsima bársonyhabjait is éppen csak érinti, lebeg rajtuk. Mint egy tündér. Gonosz tündér. Egy olyan meséből, mely csak itt, nálunk, az érző lények fájdalmas világából kerülhet napvilágra. Már, ha napvilágra kerül, s nem próbáljuk szilánkokra tört lelkünk darabjai alá söpörni, könnyeink tavába süllyeszteni.
Nagy dilemma. A fájdalom, az már csak ilyen. Mint, mikor nem tudja az ember, az önmagát intelligens lénynek tituláló jelenség, hogy azt a bizonyos, fülbe suttogott mocskos kis titkot tovább adja-e egy harmadik félnek, ezzel megbántva, fájdalmat okozva a titok feladójának, vagy megtartsa magának, mintha nem is létezne az információ.
Na, pont ilyen a fájdalom.
Ha megosztjuk mással, olyannal, aki közel áll hozzánk, úgy igazán közel, már ha van ilyen személy elhidegült atmoszféránkban, azzal neki is fájdalmat okozunk. Ha magunkban tartjuk, még több fájdalmat szül. Nem tudtam eldönteni. Nem voltam képes választani a lehetséges lehetőségek közül. Kreáltam egy harmadikat. Ott úszik. Megkapta egy apró áramlat. Fogtam egy üres, megsárgult papírdarabot, olyan üreset, amilyen üressé szerettem volna tenni lelkem konténerét. Kerestem egy tollat, olyat, amivel kilométereket lehet írni. Sokat írtam. Először csak egy-egy betűt. Meg kellett találnom magamban a gombot, amivel beindíthatom a szemét-zuhatag kiürítését. Hosszú órák alatt leltem rá. A betűk addigra eláztak. Könnyeim sodrában folytak szét a négy égtáj felé. Jöttek a szavak. Olyan mértékkel és intenzitással, mint amikor egy jól sikerült éjszaka után térdepelek, és visszafelé jön a mámor. Minden szó, minden frazéma egy-egy élettől kapott pofon, melyek a papírra vetés után újra csattantak hold-sápadt arcomon.
Megtelt a papír. Dühös vagyok. Nem fér rá több fájdalom.
Ha nem fér rá, majd belefér. Kettéhajtom, majd újra kettéhajtom. Jobb és bal felső csücskeit egymáshoz élezem, az alsó peremeket felhajtom a papír két oldalán, előre és hátra. Nekem nem csákó kell. Hajót akarok. Amit most dobálni kezdett a víz. Kinyitom, széthúzom, az alsó sarkokat felhajtom. Újra kinyitom és széthúzom, igazítok rajta. Egész takaros. A Noé bárkája is hasonló lehetett. De még korántsem vagyok kész. Cipőt veszek lábamra, fogom a papírhajót és útra kelek. Barangolok a paneldzsungelben. Utazok városról városra, országról országra. Hétmérföldes cipőm van. Mindenhova elmegyek. Mindenhova, ahol csak fájdalom ért. Minden helyszínen megeresztek egy könnycseppet, rá, a kis útitársamra, hogy megtöltsem fájó emlékeimmel. Ivódjon csak bele a rostokba. Nekem már nem kellenek. Neki adom mind. Ő nem érez semmit, csak én érzek iránta. Sajnálom. Ráruháztam minden fájdalmam. Végül, elértem ide. Itt vagyok. Állok a parton. Ott, ahol a legjobban fájt. A legrosszabb emlékem köt ide, ehhez a parthoz. Utolsó könnycseppen is ráejtem a hajóra. Az utolsót. Kiszáradt a könnyzacskóm. Letérdelek, tenyeremben tartott apró társam szemeimhez emelem. Köszönetet mondok az önfeláldozásért.
A víz sima, csendes, olyannyira, hogy az égbolt látszik rajta. Aki nem ismeri a víz szeszélyét, könnyen azt hiheti, hogy itt, eme helyen, két égbolt létezik. Én nem hiszem. Ismerem a vizet, tudom, milyen. Ráteszem a felszínére a papírhajómat, fújni kezdem, menjem csak el innen. El tőlem, minél messzebb. Elengedem. Minő megkönnyebbülés. Nem erre számítottam. Nem vagyok boldog. Csak megkönnyebbült.
A szél belekap a hajamba, a fülembe suttog, azt suttogja: SZABADSÁG. Egyre hevesebben fúj, már mást mond, hogy mit, azt nem értem. A nap eltűnik, a bárányfelhőket elüldözik a farkasok, szürke az ég. A partot mosni kezdi a szürke víz. Hevesen hullámzik.
A hajó már nem távolodik. Visszajön hozzám. Kimossa remegő térdeimhez a szeszély. Megtört arccal nézem minden reményem. Visszatért, nem tud elhagyni. Tenyerembe veszem ázott társamat, és újra megtölti bensőm tartalma. A kínzó, késnél is élesebb fájdalom.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.05. @ 18:32 :: Horváth Dániel