A kerítésen jégcsapok ülnek,
elhagyják fáradt lábukat,
mintha a választóvonal
szaggatva húzna határt,
ég és föld között.
Létra dülöngél,
vad szél verdesi a ház falának,
minden foka követi egymást,
én mégis átlépek rajta kettőt, hármat.
Bár gyáván lépek,
bátor tettvágy vezérel,
megtehetem veletek,
nem ismerek más mintát,
nekem senki és semmi
nem szabhat határt.
Talán jobb, ha alábbadok,
s nem hagyok ki több
elkorhadt fadarabot,
hogy legyen,
hogy legyen időm az égig nőni.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.25. @ 17:46 :: Horváth Nóra
