Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, akinek kés volt a fejében. De nehogy holmi bakelitnyelű, vágódeszkákon, tányérok alján vagy csirkecombcsontokon eltompult élű konyhakésre gondoljatok. Inkább azzal a kicsi zsebkéssel mutatott rokonságot, amelyet harminc éve használt a nagypapám, és már teljesen elvékonyodott a pengéje a sok élezéstől. Enyhe nyomásra vitte a szőrt, a papírt, még csak nyiszitelni sem kellett vele.
A lány sem csak nézegette csupán, hanem szinte folyamatosan használta. Volt neki ugyanis egy kis kertje, ahol ezzel a késsel szokta levágni a gyomokat, a tekergőző indákat, metszeni is jól lehetett vele. Nagyon szerette ezt a kis kertet, némelyek akár még azt a kijelentést is megkockáztathatják, hogy ez volt az élete. Idilli volt itt a hangulat, csodák teremtek a bokrok mélyén, sosemvolt gyümölcsöket érleltek bölcs, öreg fák, varázserejű nektártól elbódult boldog pillangók billegtek kábultan az egyetlenegyszer nyíló virágok felett. A szilvafa alatt végtelen mély kút ásított, hűs mélyén az örök bölcsesség vize aludt mozdulatlan, rezzenéstelen tükörrel.
A lány mégis nyugtalan volt. Valami sötét átok babonázta meg a kertjét, még valamikor nagyon régen. Mindig is szüksége volt arra a késre. Az átok folytán ismeretlen fajtájú, gyorsan növő, indás-tüskés gyomnövény gyötörte a kertet. Egy éjszaka alatt fel tudott kúszni valamely virág szárán, és reggelre meg is tudta fojtani. A drótkemény indákat csak azzal a késsel lehetett levágni. Nap nap után, kilátástalan harcok, megnyertnek vélt csaták, így ment ez régóta. A növény néha visszaszorult, sokszor hónapokig nem is jelentkezett, hogy aztán újult erővel támadjon a kertre.
Próbálkozott szegény lány mindennel, sikertelenül. Minél serényebben irtotta az indákat, azok annál gyorsabban kezdtek nőni. Egyszer úgy döntött, hagyja az irtást, megnézi, mi történik… de a burjánzó, mindent elborító zöld kígyók megrémítették, újra harcolni kezdett. Elkezdte szépen visszakövetni a karokat, honnan erednek. Úgy gondolta, megmérgezi vagy lesózza a növény tövét. Az indák azonban féltve őrzött kútjához vezették… letekintett. A víztükrön egy apró rezzenés futott végig, úgy üdvözölte őt.
— Mit csinálhatnék? — kérdezte az indákkal körülvett lányarctól, aki mögött ott ragyogott az ég.
— Nem tudom — felelte a kút, és a lány most igazán megrémült, mert ezt a választ sohasem várta volna. Az örök bölcsesség kútja még sosem hagyta cserben.
— Tényleg nem tudom, ne haragudj. Valamit viszont kérnem kell tőled — folytatta a hangtalan mélység. A kút belső részén a téglák között kezdtek előbújni az indák, és a lány rémülten arra gondolt, hogy mi lesz akkor, ha a víztükröt áttöri a növény rút törzse.
— Mondd.
— Hajjh! — sóhajtott a kút. — Sosem hezitáltam még. Azt akartam kérni tőled, hogy hajolj kicsit közelebb, hogy kiessen a kés a zsebedből, mert tudtam, hogy magadtól nem dobnád belém. De az nem lett volna egyenes dolog. A döntést ugyanis neked kell meghoznod, anélkül nem fog sikerülni.
A víztükör eltűnt, a lány vakon nézett bele a sötét semmibe. Egy utolsót vágott még a késével, levágta a Kétség bimbózó virágát, aztán behunyt szemmel a kútba dobta azt a kést, ami az egyetlen eszköze volt.
2013.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.29. @ 10:12 :: Koszka Attila