Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy plüssbaba. Elég kopott kis játékbaba volt, lány, kék gyapjúból. Egyszerűen összetákolt kis teste kétórás munka volt, egy szolgálóleányé, akit Irénnek hívtak. Mintha csak saját magát formázta volna meg Irén: rövidke vastag karok, kurta lábak. A kis kék baba esetlenre sikerült, és Irma, az úri kislány ritkán játszott vele. Mert persze minden az övé volt…
Irma csodaszép kislány volt, művelt és nagyvilági. Mindenkit megnyert magának, kis istennőként élt birodalmában. Elvarázsolta az úri rokonokat, akik sűrűn jöttek látogatóba. Zongorázott nekik, kedvesen csacsogott édes kis hangján. Előkelő modora csodálatra késztetett mindenkit, és a nagymama, a keresztanyu és a nagybácsi is gyakran azon kapták magukat, hogy bármi súlyos áldozat árán is, meg szeretnének felelni a kislánynak. Irma azonban távolságtartó volt, a körülötte lévő embereket nem sokra becsülte, átnézett rajtuk. A gyönyörű kék szemében elmerülő madárijesztők során átnézve észrevette Irént, aki a nyitott cselédszobaajtóban ült, és elmélyülten játszott.
A kék babát öltöztette. Sárgászöld ingecskét és sötétkék szoknyát adott rá. A fejébe egy citromsárga sapkát nyomott, ami lefedte a sötétszőke cérnahajat. A baba találkozóra készült. A játékos láda alján lakott egy porlepte legény, aki kukoricacsuhából készült, durva volt és egyszerű, de kellemes szénaszagot árasztott, amikor kivették. Még ruhára sem méltatták, jó volt így, úgyse játszott vele soha Irmácska, és Irén is csak nemrég fedezte fel. Irénnek tetszett a legény, és úgy gondolta, hogy megfelelő társa lehet a kék babának. Kivette a legényt, és megtörtént a találka.
A kukoricafiú ott ült a földön, és ezen gondolkodott: „Mit is mondhatnék? Nem valami izgalmas dolog az idők emlékezete óta ott préselődni a láda alján, a kétujjnyi porban, arccal lefelé, örökös sötétségben és mozdulatlanságban…”
A kék kis baba is zavartan ücsörgött, kezét az ölébe ejtette, nem tudta, hogy miről beszélhetne a durva kukoricafiúval. Mesélje el talán azt, amikor Irmácska verekedőset játszott vele? Mesélje el, hogy egy műanyag babával úgy megverte, hogy még a tömés is kifordult belőle? Mesélje el a megaláztatást a többi játékszer előtt? Vagy azt a játékot mondja el, amikor a család kutyájával hozatta vissza őt a drága Irmácska, leszakadt a karja és a kutyafogakról büdös nyál csorgott a vattatömésébe? Sohasem tekintettek rá úgy, mint egy igazi kislányra, még játékból sem, mindig tárgyként kezelték, egy darab rongyként. Csak Irén volt jó vele.
Törődésre vágytak mindketten. Szerettek volna csak egyszer az életben igazán szeretni és szeretve lenni.
A kis Irén gondolta ezeket, ő irányította a babákat, és annyira belefeledkezett a játékba, hogy megszűnt számára a külvilág. A két baba sétálni ment, beszédbe elegyedett. Bejárták együtt az egész szobát, leugrottak a kanapéról egymás után. A babalány ugrott másodiknak, és a kukoricafiú gyengéden elkapta őt. Rugalmas karjai voltak, és Irén köztük felejtette a kis kék babalányt. Egyre közeledett egymáshoz az arcuk, mindketten elgyengültek csókra várva, amikor kettéhasadt az ég. Lezuhant egy hatalmas váza, egyenesen a párra, és Irén kezére is. Hatalmas csörömpölés támadt, és piros vércsepp hullott a kék baba arcára… Irénke megvágta a kezét. A kukoricafiú száraz ropogós teste bezúzódott, leszakadt a karja, és csupa levéltörmelék lett a kis kék baba. Még ebben a riadt helyzetben is érezni lehetett a szénaszagot, ami a fiú testéből áradt.
Egy pillanattal később becsapódott a szobaajtó, és két kis cipősarok távolodó kopogása hallatszott a kinti lépcsőn. Irén egyedül maradt a rémületével.
Még aznap este kidobták a házból, az anyukájával együtt, mehettek más urat keresni. Nehéz idők következtek. Mindenféle koszos helyen kellett tengődniük, rengeteget dolgoztak, éheztek. Egyik éjjel egy menedékházban éjszakáztak, a tornácon, amikor Irén felnézett az égre. Sötét volt, nem világított egy csillag sem. Irén a kis játékfigurákra gondolt, arra, hogy soha nem találhatnak már egymásra. Sírni kezdett. Hajnalig sírt, nem talált vigaszt.
Azután fölkelt az ágyként szolgáló tornácpadról és futni kezdett. Dühösen, csökönyösen futott, arcán patakzottak a könnyek. Meg sem állt Irmáék házáig. Sokszor állt félve a hatalmas ház előtt, de most nem rémisztette meg semmi. Beosont a hátsó kapun. Macskaügyességgel kúszott fel a lépcsőn a kis Irma szobájáig. A fal mellett ott állt a játékos láda. Irén halálos csendben kotorászott benne, és nagy sokára megtalálta a kis kék babát. Arcocskáján a megkeményedett barna folt, az ő vére. De hol lehet a párja? Tanakodott magában, felforgatta az egész ládát, vállalva a lebukás veszélyét, de sehol sem találta. Most eláradt rajta a kétségbeesés. Tanácstalanul nézett a ládának támasztott babára, aki lehajtott fejjel ült a tövében némán, abban a pózban, ahogy ő letette. Aztán észrevette, hogy a baba egyik karja ki van nyújtva, és egyenesen az ágy alá, a sarokba mutat. Irén bebújt az ágy alá. Ujjacskái pókhálót, pormacskákat tapintottak, aztán valami száraz levél akadt a kezébe: a kukoricafiú megtépett karja. Megdobbant a szíve, és kihúzta az ágy alól.
Indulás előtt még benézett az ágyba. A csodaszép Irma feküdt ott, puha selyempárnák között. Takarója félig kibontva, gyenge kis mellkasa egyenletesen pihegett. Arca teljesen kisimult, és szelíd volt. Nézte őt a kis Irén, talpig rongyosan, és ebben az állapotában teljes szívéből szerette. Az álmok mezején sétáló Irma egy igazi kis tündér volt.
Irén kiosont a szobából, zsebében a két kis figurával. Hazaérve a cselédszállóra, elővette és alaposan átvizsgálta őket. A kis kék babalány össze volt harapdálva, a kukoricafiú romokban hevert. Siralmas látványt nyújtottak. Irén egymáshoz préselte a viharvert testeket, és összefonta karjaikat. Ott feküdt a két poros kis baba, görcsösen szorították egymást, összeszorított szájjal és szemmel, megtépett karjukban tartották a másikat, és nem váltak el soha többé. Irén berakta őket egy kis vászonzacskóba, aztán kiment az udvarra és ásni kezdett. Arra jött egy bácsi, feltűnően piros volt az arca és dülöngélt is egy kicsit. Tétován megállt és lenézett Irénre:
— Mit csinálsz itt… hukk, te kislány?
Irén nem félt tőle, ezért így válaszolt:
— Ültetek.
— A bácsi elmosolyodott, de mosolya torz volt és félelmetes.
— Aztán mit ültetsz?
— Szeretetet — tűnődött el Irén.
Az alak továbbállt. A gödör nemsokára elkészült, belekerült a vászonzacskó, abban a két kis test, akik csak kapaszkodtak egymásba, semmiről nem tudva semmit. Lassanként felemésztette őket a föld. Teljesen összeolvadtak: a kék kis baba és a kukoricabáb.
Koszka Attila 2004.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.30. @ 12:06 :: Koszka Attila