Mint kócos kislány hajában hintázó nyárfavirág,
oly pille-langyosan szuszog a vágy,
hogy tudjam szeretsz-e még…
Anyagban szilárdnak tűnsz,
mint az ezüst szemű folyók száradó pilláin ásító fák,
s most véletlen kedvem lenne jelt álmodni rád.
Hiszed-e oly balgán, mint én teszem,
hogy konyhák tűzhelyénél, tengerek ölében,
akácosok habos fürtjében is nyílik a szerelem?
S látod-e, hogy foszlik köddé
az egykor rajzó tévedés?
Már sejtem, ez egy ablak is lehet…
ki- és betekintés, függönyráncolás
és lehet még megnyugvó lelkekről
Holdra olvadó vers, csapzott éjszakán.
Eltennéd-e emlék-fiókodba
a mohákat ébresztgető őzek lábnyomát?
– ha egy percre hozzád hajolva
fest szembogaramba harmat – tulipánt,
egy bolond napsugár.
Ezt mind csak én kérdezem?
S a csillag – morzsákat ízlelgető
hajnal-ajkak elszórt sóhaja
csak engem csendesít?
A válaszok összegömbölyödve
lepihennek egy-egy fáradt nap után.
A kérdés kicsit ring még,
mint dohos padláson
a zselés pókfonál.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:04 :: Lantos Tímea
