Álltam az ablakban, és a függönyön át néztem az utcán járkáló embereket. A falon ketyegő régi órára pillantottam. Nagyapámtól örököltem, mindig becsben tartotta, szerinte még Ferenc József királyunké volt, amit büszkén hangoztatott. Ennek tudatában, vagy csak azért, mert nagyapám hagyta rám, és is nagyon vigyáztam rá. Hamarosan egy különleges érzés lett úrrá bennem. A szívem hevesen dobogott.
Két talpig feketébe öltözött öregasszony állt meg beszélgetni. Hát nem éppen beszélgetni, inkább rikoltozni.
— Hallotta, hogy mi történt a Katival? — kérdezte az egyik, az ablakom felé intve a fejével.
A másik nem szólalt meg azonnal, csak bólogatott és a köténye aljába fújta az orrát.
— Na, mit szól hozzá?
Még mindig nem válaszolt, mintha erősen gondolkodott volna, mit is mondjon. Tisztában voltam, tudja, mit akar mondani, de valami zavarja abban, hogy hangot is adjon gondolatainak… és mint a villám, eszembe ötlött miért hallgat… hisz itt állnak az ablakom alatt. Úgy látszik az előzőt ez nem zavarta, mert fennhangon folytatta a beszédét. Munkában kellene ma lennem, és ezt valószínűleg van, aki tudja is, de tévedtem, mint később kiderült. Mosolyogtam. Kíváncsi lettem, vajon mi történt velem… Az eddig csöndes öregasszonynak is megeredt a nyelve. Egymás ellen mondták, mit beszél a falu… Hát, meg kell valljam, a mosoly, ráfagyott az arcomra. Mind a ketten biztos forrásból tudták, hogy kirúgtak a munkahelyemről. Csak abban nem egyeztek, mi is volt az ok, ami miatt olyan sürgősen távoznom kellett, hogy még a felmondási időt sem kellett letöltenem. Egészen elszomorodtam a hallottakon, hisz csak két irodával kerültem arrébb… Talán még nem is lettem volna olyan dühös, ha a létszámleépítésre fogják, de… a falu szája már csak ilyen…
Megérkezett a postás. A biciklijét a kerítésnek támasztotta. Mind a két banya — elnézést kedves olvasók, hogy így szólítom őket — egyszerre hallgatott el és figyelte, mint nyomja meg a csengő gombját a mi emberünk. Szerintem, nem érthette a kitüntető figyelmet, mert kérdőn nézett rájuk. A függöny rejtekében, majd megpukkadtam a nevetéstől. Sajnáltam szegény embert. Holnap biztosan ő lesz a téma, volt a gondolatom… Gyorsan megigazítottam a hajam, a blúzom felső gombját kigomboltam, már csak azért is, hogy holnap is tudjanak beszélni rólam, és már indultam is. Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, mindenki tekintete rám szegeződött. Nem vártam meg, hogy a kapuhoz érjek, hangosan köszöntem. Rákacsintottam a fiatalemberre, összemosolyogtunk… Átvettem a küldeményt… Köszöntem — „csók” — mondtam, és bezártam magam mögött a kaput.
— Na látod… itthon van, nem dolgozik, biztos igaz, hogy kirúgták… — hallottam, ahogy a bejárati ajtó felé lépkedtem.
Battonya, 2013. március 25.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Lénárt Anna
