Megnyomom a csengőt. Várom, hogy öreg barátném beengedjen.
— Nyitva van az ajtó, gyere be! — kiáltja nekem.
— Csókolom. — Kidugta a fejét a konyhaajtón, és hangosan invitál. — Hallja-e, jól megijesztett.
— Palacsintát sütök, azért hagytam nyitva. Miért kell mindjárt ijedezni? Lesz túrós, almás és lekváros. Szereted ezeket az ízeket?
— Felika néni, ebben a sorrendben lehet tálalni — mondtam mosolyogva. — Kellenek a kilóknak. Látom, vigyáz a vonalaimra. Muszáj magának mindig főzőcskézni, ha tudja, hogy jövök? Vegye tudomásul, nem fogom bejelenteni, csak úgy váratlanul beállítok ezután. Jaj, de jó illata van az almának. Megkóstolhatom?… Mit tett bele a fahéjon kívül, ami ilyen illatot és ízt ad a reszelt gyümölcsnek?
— Látszik, nem vagy egy konyhatündér. Hát szegfűszeg és vaníliás cukor. A kisült palacsintákat akár meg is töltheted. Terítőt a sublótban találsz, meg is teríthetsz. A kamrában a bal oldali polcon találsz egy üveg körtelevet, még tavaly főztem, de most megisszuk, ha szereted.
Elnéztem ezt az idős asszonyt, mint sertepertél a konyhában, süti a palacsintát két sütővel egyszerre, és még van ereje nekem parancsolgatni. Na, ez a parancsolgatás nem úgy parancsolgatás, mint a hadseregben. Mosolyogtam.
— Igenis tábornok asszony! — és vágtam magam haptákba.
Rám nézett és elnevette magát.
— Szilvi, Szilvi.
Mosolygott magában, én meg elindultam a terítőért.
— A piros kockásat hozd, és a bordó tányérokat tedd fel hozzá. Adjuk meg a palacsintaevésnek a módját — kacsintott rám.
— Mindig tud nekem valami újat mondani. Kockás terítő és bordó tányérok. Értettem.
Amikor feltettem a terítéket az asztalra, megállapítottam, nagyon guszta. Hát még, ha a palacsinta is rajta lesz. A kredenchez húztam a hokedlit, leültem és elkezdtem tölteni a palacsintákat, közben elnéztem, milyen serényen dolgozik az én barátném.
— Sok van még? — kérdeztem. — Átvegyem a sütést, nem tetszett kifáradni?
— Ugyan már! Hogy lehet kifáradni a konyhai munkában?
Meg sem mertem szólalni, én bizony igen ki tudok fáradni, még jó, hogy csak ritkán főzök, főleg akkor, ha vendégek jönnek.
— Már az utolsókat sütöm.
— Én is mindjárt kész vagyok a töltéssel.
Kisült a két utolsó is, azt is megtöltöttem és az asztalra tettem a palacsintarakást.
— Poharakat nem tettél az asztalra, és a körtelevet sem hoztad ki a kamrából.
Már ugrottam is, hogy hozom, de maradásra intett és kihozta ő. Nézte az üveget.
— Tudod kislyányom, az idén nem főzök. Nincs körtetermés. Imitt-amott van egy-egy darab a fán. Na, mindegy. Főzök majd almát. Az sok van és szilva is lesz.
Felbontotta az üveget és a kredenc vitrinjéből kivett két poharat. Öntött nekem és magának is. Leültünk mind a ketten az asztalhoz és nekiláttunk az evésnek.
— Néztem az este a tévét és teljesen el vótam csodálkozva.
— El volt csodálkozva? Min csodálkozott el, Felika néni?
— Hát az oktatáson.
— Ezt nem értem.
— A hírekben vót az este. Az oktatás válságban van. Nincs péz a taníttatásra, az intézmények fenntartására.
— Ugye a reformokról beszél, amit bevezettek, és amiket még be akarnak vezetni?
— Reformok. Azok kellenek, de mint mindig, most sem ésszerűen alkalmazzák. Olyan ez az oktatás, mint egy kapzsi anya. A legjobbat akarja a fiának. Válogat a lehetséges menyjelöltek között. Sorra veti el a jobbnál jobb partikat. Végül beválaszt egyet, több hibával, kevesebb hozománnyal.
— Micsoda hasonlat. Az oktatásról beszélni, anyós-menypárosításban még sosem hallottam.
— Figyelembe kell vennünk drága barátném, hogy nincs annyi gyerek, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Muszáj átalakítani az oktatást, ahhoz, hogy hatékonyan tudjon működni.
— Nincs hát annyi gyermek, mert a mai fiatalok csak a technikáját szeretik, a pelenkázás már nem tetszik nekik — hangosan, jót kacagott azon, amit mondott.
Majdnem elnevettem én is magam, de tartanom kellett a látszatot, hogy komoly, hozzáértő emberrel beszélget.
— Nem erről van szó. A mai fiatalok sokat dolgoznak, a nőknek is van már rendszeres munkahelyük, karriert építenek, ha otthon maradnának három évig gyesen, akkor még az állásukat is elveszíthetnék. Nehéz gazdasági helyzet van manapság, Felika néni.
— Ugyan már. Ezt te sem mondod komolyan. Annak idején Károly bátyád és én még hitelt sem tudtunk felvenni, amikor építkezésbe kezdtünk. Nem voltunk türelmetlenek. Tudtuk a sorát mindennek. Nem akartunk először cserepet a tetőre, amikor még az alap sem vót lerakva. A gyermekeink is sorban megszülettek. Hamar jöttek egymás után három év és egy hónap van a három fiú közt. Abban az időben még nem vót családi pótlék és más gyerekes családoknak járó támogatás. Építkeztünk, és mégis vót időnk a gyerekekre. Ma mindent megvesznek a boltban, automata mosógép mos helyettük, amikor én vótam fiatal teknőbe, háziszappannal mostam. Papírpelenkát tesznek a gyerek feneke alá, textil pelenkát nem is látnak a mai anyukák. Mégsem vállalnak gyereket, vagy ha vállalnak, akkor is csak egyet.
— Igazságtalan a mai szülőkhöz, barátném. — Jó nagyot haraptam egy túrós palacsintába. Tele szájjal folytattam. — A mai világban a stabilitás nem jellemző. Amikor maga volt fiatal, Károly bácsinak volt biztos munkahelye, nem kellett attól félnie, hogy holnap megszűnik, és az utcára kerül.
— Tévedsz. Nem vót munkahelye, alkalmi munkát vállalt, én meg varrást ahhoz, hogy a konyhapézt előkerítsem, de megvótunk.
— Sajnálom, nem tudtam.
— Ne sajnálkozz Szilvikém, nem tudhattad, de amúgy is már rég elfelejtettem. Meg szép idők vótak azok, hidd el!
Tett a tányéromra még egy palacsintát és öntött egy pohár körtelevet.
— Tudod, itt a szomszédomban lakik Marika és a férje. Nemrég született meg nekik a kislányuk, Viktória. Vele beszélgettem a minap és megmondom őszintén, igen elcsodálkoztam azon, amit hallottam tőle. Kijelentette, nem szül több gyereket, mert mennyi mindenről le kell mondania miatta. Amikor elkezdtem ecsetelni neki, mint szülőnek nagyon sok mindenről le kell mondania gyermeke érdekében, majdnem sírva fakadt. Közölte velem, hogy ő el akart menni Egyiptomba, élni akar és nem fog egy kölyök miatt bezárkóznia négy fal közé. Egy kicsit feljebb az utca közepén szintén kisgyerekes család lakik, ott már négyéves a kisfiú. Margó is azt mondta nekem, inkább utazgat a világban, mint még egy gyermeket hozzon a világra. Nem azt mondom, hogy vagyonos családok, de van mit a tejbe aprítaniuk. Ne akard még mindig azt állítani, hogy gazdasági okok miatt nem szülnek gyereket ezek a nők. A saját maguk kényelme miatt, drága gyermekem. Nem azt mondom, hogy az nem indok némely családoknál, de amíg az lesz a fontos, hogy meglegyen minden a kényelmes élethez, és majd csak utána jöhet szóba a gyermekvállalás, addig itt sem a gazdasági helyzet a döntő ok.
Mit mondhatnék én erre az érvelésre. Felika néni a nyolcvannégy évével, igen jól megfogalmazta a gyerekvállalás ellen szóló érveket a mai anyukáknál. Próbáltam a gondolataimat összeszedni, és valami okosat mondani, de nem tudtam, mit mondhatnék erre.
— Nagyon finom a körtelé — nyögtem, mert más okosat úgysem tudtam volna mondani.
Öntött ismét a poharakba és tett az én tányéromra és a magáéra is egy-egy palacsintát.
— Ez már a negyedik. Nem hiszem, hogy meg tudom már enni — mondtam mosolyogva.
— Szilvikém, az oktatásban nem csoda, hogy érződik a gyermekhiány. Muszáj átszervezni, ha kell összevonni az iskolai osztályokat.
— Felika néni, tudja, hogy főiskolás vagyok. Kredit rendszer alapján tanulunk. Régen nem volt ilyen bonyolult a tanulás.
— Szilvikém, hallottam már a kredit pontokról, de nem értem ez mire jó.
— Hát drága barátném, ha hiszi, ha nem én sem.
— Ne hülyéskedj! Beszélj azokról a pontokról!
Néztem rá, az arcára volt írva, valóban érdekli. Belekezdtem.
— A képzés alatt meg van határozva, hány kredit pontnak kell összejönnie ahhoz, hogy záróvizsgára engedhető legyen a diák. Tudja, vannak a tantárgyak. Minden tantárgyhoz egy pontszámot rendeltek. A tantárgyakat általunk meghatározott félévben vesszük fel. A lényeg az, hogy az előfeltétel biztosított legyen. Hát röviden ennyi a lényege a kreditnek.
Látszott rajta, hogy gondolkodik a hallottakon. Nem szólalt meg, elkezdte ingatni a fejét. Könyökét megtámasztotta az asztalon, az állára tette a kezét. Megvakarta a füle tövét.
— Hát kislyányom, ez magas nekem. Nem értem mire jó ez az egész. Miért nem lehet egyformán tanulni.
— Azzal magyarázzák, hogy ezzel a módszerrel mindenki a maga tempójához tudja igazítani a tanulást. Ez a lényege az egyéni tantárgyfelvételnek.
— Szerintem ez sem a tanárnak, sem a diáknak nem jó. Alsóbb iskolákban is ez a módi?
— Nem, ott még nem vezették be. Általános iskolában és középiskolában fakultáció van, ez azt jelenti, hogy a diák által választott tantárgyat az iskolai anyagon kívül bővebben tanulhatja.
— Szilvikém, mi van azokkal a gyerekekkel, akik szakmát tanulnak? Azoknak is ilyen bonyolultak a tanulási feltételek. Nem akarom én most bántani a szakmunkásokat, de azok tanulnak szakmát az általános iskola elvégzése után, akik gyengébb tanulók, vagy egyszerűen lusták vótak tanulni. Szerintem a jó szakemberképzéshez szintén hozzátartozik a jó tanulmányi átlag. Képzelj el egy kőművest, aki bukdácsol a tanulmányai alatt, amikor kikerül az iskolapadból és rábízzák egy épület felépítését… ajaj bele sem merek gondolni.
— Felika néni, a szakmunkásképző iskolák abban különböznek a gimnáziumtól, hogy nem tanulják olyan részletesen az alaptantárgyakat, vagy egyáltalán nem tanulják, inkább a szaktárgyakat helyezik előtérbe.
— Ezeket értem. Tudod kislyányom a tanulás hatalom. — Megmosolyogtam ezt a kijelentést. — Már az én időmben is elismerték azt, aki tanult. Manapság bárki tanulhat. Szerintem viszont alapvető hiba a túlképzés, vagy az egyáltalán nem képzés. Valahogy ezt is meg kellene reformálni.
— Hogyan képzelné ezt el, barátném?
— Fel kellene mérni a munkaerőpiacon, a tévében hallottam ezt a szót, milyen szakmára van igény és mire nem. Egyszer az oktatásért felelős minisztertől hallottam azt, hogy aki nem tanul, idézem: „közpénzen eltartott segélyezett lesz”. Pontosan ezt mondta, nagyon megjegyeztem, mert nagyon igaz. Szerintem azonban, ha valaki tanul és nem tud elhelyezkedni, akkor ugyanerre a sorsra jut. Ezért kellene valamilyen rendszert kitalálni, mit és hogyan oktassanak. Nagyon sok iskola van. Lehet, hogy régen kellett ennyi, mert sokkal több gyerek volt, de mára a gazdaságosság miatt össze kell vonni azonos képzést biztosító intézeteket. Gazdaságossá kell tenni az oktatást.
— Felika néni, teljesen elámulok azon, amiket itt mond nekem. Nagyon tájékozottnak tetszik lenni az oktatásban. Sokat néz tévét és olvas újságot, ugye?
— Olvasok és nézem a tévét. Hallok hol ilyet, hol olyat. Nem hiszek ám el mindent, mert tudod kislyányom, van egy régi mondás, minden szentnek maga felé hajlik a keze, hát úgy gondolom én is. Meg szoktuk beszélni a Bözsivel. Tudod, itt van még egy nagy problémája az oktatásnak. A kistelepülések. Vannak olyan falvak, ahol alig van pár lurkó. Nem tudnak osztályokat kialakítani. Az meg egyszerűen kivitelezhetetlen, hogy korosztálytól függetlenül egybe tanuljanak. Utaztatni kell a gyerekeket más településre. Minden érintett falu azt szeretné, ha hozzá járnának a környező településről. Senki nem akarja odaadni a kiváltságot. A gyerekeknek viszont az utazás nem a legjobb. Sokkal korábban kell kelniük, mert időbe telik, amíg eljutnak az iskolába. Miért nem kezdik később a tanítást, muszáj nyolckor elkezdeni? Ha később kezdődne, mondjuk kilenckor, nem kellene nagyon korán kelni a gyerekeknek. Van, hogy menetrendszeri járattal kell utazniuk. Az még a jobbik eset, ha iskolabusz viszi őket. A múltkor volt egy riport a tévében ezzel kapcsolatban. A szülők lázadoztak az utaztatás ellen. Az igazgató elmagyarázta nekik, miért van erre szükség. Nagyon jól érvelt, de a szülők nem értették meg. Én egy buta öregasszony vagyok, de még én is belátom, nem lehet a mai rendszerben működő iskolákat fenntartani. Az átszervezés következtében, sokkal több péz jutna az iskoláknak. Az itt a baj, hogy mindenki féti az állását és a pozícióját.
Hallgattam és figyeltem barátnémat. Ez az idős asszony a reformokat támogatja. Igaz, előbb megbeszéli Bözsi nénivel, de észreveszi a hibákat a rendszerben. Talán nem is hibák ezek, inkább elavult módszerek, elavult szerkezeti felépítés. Tanulmányaimat abban a rendszerben kezdtem, ami fölött most pálcát akarnak törni. Világhírű tudósokat nevelt már a magyar oktatás. Meg is jegyeztem:
— Felika néni, a tudósainkról mi a véleménye?
— Szilvikém. Nem azt mondtam, hogy nem jó az oktatási színvonalunk. Azt mondtam, hogy szétaprózódik az, amit a minisztérium az oktatásnak ad.
— De szépen fogalmazta meg. Maga szerint az új elképzelések teljesen jók lesznek és megoldják a problémákat?
— Problémák mindig lesznek, itt van például a kredit rendszer, amiben te is tanulsz. Ez csak arra jó, hogy megbolondítsák a diákot és a tanárt egyaránt. El kell dönteni, mi elsős anyag, mi másodikos, és sorolhatnám. Nem össze-vissza, tanulni kény és kedv szerint. Az asztalra csapott és — irgum-burgum kíséretében elnevette magát. — Van még palacsinta.
— Nem kérek — tartottam magam elé a kezem, tiltakozásom jeleként. — Szétpukkadok.
Kiöntötte a poharakba a maradék körtelevet.
— Még egyet-egyet együnk meg, a többit meg becsomagolom és hazaviszed.
— Jó — mondtam megadóan —, de almásat kérek, ha lehet.
Hangtalanul ettük a palacsintánkat, legfeljebb a csámcsogásunk ütött rést a csenden. Láttam erősen gondolkodik a barátném. Elgondolkodtam én is a beszélgetésünkön. Valóban kellenek reformok, de arra nagyon kell, kellene vigyázni, ne a minőség rovására menjen.
— Szilvikém! Szerintem egy teljesen magyar közoktatást kellene kitalálni. Nem kellene nekünk külföldi mintára tanítani a gyermekeket. Milyen jó volna, ha azt hallanám a hírekben és olvasnám az újságban, hogy a mi oktatási rendünk alapján tanítanak külföldön.
— Úgy legyen! — emeltem fel a poharat, koccintottam öreg barátnémmal, és kiittam az utolsó korty körtelevet.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.04. @ 17:44 :: Lénárt Anna