Lénárt Anna : Megtört lélek

Nyomtatás

Dühöt érzett. Nem, inkább fájdalmat. Megtörték a lelkét, a teste belegörnyedt az érzésbe. Hányinger kínozta. Sírni akart, de nem folyt a könnye, úgy érezte, örökre bezáródtak azok a csatornák, amik utat engednének annak az emberi érzésnek, amit sírásnak neveznek.

     Alig várta már ezt a telefont. Boldogan nyomta meg a készülék zöld gombját és meghallotta a kedves hangot. Mégis egyre sápadtabb lett, ahogy a beszédet hallgatta…

     — Mit mondjak neki? — kérdezte, a most idegennek tűnő hang.

     Még megkérdezi, hogy mit mondjon?

     — Hát remélem, bemostál neki! — volt a válasza.

     — Ugyan mért mostam volna be? Még ha a feleségem volnál, akkor igen, de nem vagy a feleségem, te egy független nő vagy, azt teszel, amit csak akarsz.

     — Azt teszek, amit akarok. Igen, de… idáig azt gondoltam… valamilyen szinten hozzád tartozom, és… jól esett volna, ha bemosol neki. Nem azért, mert a feleséged vagyok. Egyszerűen… értem. Mi vagyok én neked valójában? — Nem várta meg a férfi válaszát. Tudni akarta, de nem most. Azt akarta, hogy mondja a szemébe. Bár nem volt benne biztos, hogy valaha meg fogja tudni. — Csak annyit mondj neki, hogy hűséges típus vagyok.

     — Akkor azt akarod, hogy annyit mondjak, hogy köszönöd, de nem?

     — Nem, nem azt mondtam. Nem köszönök semmit. Szó szerint azt mondd, amit mondtam.

     Valami szorította a torkát, úgy érezte, megfullad. Levegő után kapkodott. Valahonnan a távolból hangokat hallott, de nem jutottak el a tudatáig. Kinyomta a telefont.

Mélyeket lélegzett. Zakatolt az agya. Nem tudta, mit tegyen. Talán azt várta, hogy örülni fog annak, amit hallott? Ennek lehet egyáltalán örülni? Hisz két éve nem is látta azt az embert. Annak idején egy kósza gondolattal megfordult a fejében. Tüzes szempár, szépen ápolt kezek… az őneki kedves szemekre gondolt… Elővette a telefont. Kikereste a számot és megnyomta a hívó gombot. Két éve nem is gondolt erre a számra. Nem is tudta miért nem törölte ki a névjegyzékből… Kicsengett. Felvette és bemutatkozott. Nem köszöntötte a lányt. Ezek szerint nincs meg neki a számom — gondolta. Ő is bemutatkozott. A vonal másik végén pillanatnyi csend.

     — Örülök, hogy hívott. Régen láttam már magát. Mikor is találkoztunk?

     — Két éve.

     — Hogy eltelt az idő… olyan, mintha tegnap lett volna. Hogy van?

     — Bevallom, kényelmetlen helyzetben vagyok.

 Csak lassan, gondolta. A szíve hevesen kezdett verni, kiszáradt a torka. Már nem volt biztos abban, hogy helyesen cselekedett. Úgy érezte, nem kellett volna telefonálnia. Kihúzta magát. Mintha látná most a férfi. Homlokán összeráncolta a bőrt és folytatta.

     — Megkaptam az üzenetét. Megvallom meglepett. Miért? Miért most?

     A vonal másik végén csend. Hallotta a szuszogását. Türelmetlen volt, de csendben várt. Keze akaratlanul ökölbe rándult.

     — Ez az érzés azóta bennem van, hogy először találkoztunk. Akkor már sokat hallottam magáról. Szinte ismertem ismeretlenül is. Jött és láttam. Meg akartam ismerni. Egyszer elmaradt…

     — Elég! — kiáltotta el magát. — Azért maradtam el, mert láttam a tekintetét. Én nem akartam öntől semmit! Kibeszéltek engem! Mindent! Semmi nem volt szent.

 Szinte suttogva mondta az utolsó szavakat. Szégyellte magát. Valamiért, amiért nem kellene, hogy szégyent érezzen. Ő „csak” szeret, szívből. Elárulták. Nem csak a nőt, hanem a szerelmét is. Megnedvesedett a tenyere, a homlokán gyöngyöztek az izzadságcseppek. Ismét az az émelyítő érzés tört rá. Hallgatott, amíg mérséklődött a hányingere.

     — Itt van? — kérdezte a férfi.

     — Igen. Kérdezhetek valamit? — Nem várt választ, már fel is tette a kérdést. — Mindent elmondott önnek? Még a legintimebb pillanatokról is beszámolt, esetleg meg is vitatták a témát? — Ismét csend állt be kettejük beszélgetésében.

 A gyomra görcsbe rándult. A barátnőjének ő is mondott annyit, hogy jó vele, de soha eszébe sem jutott a részletekbe is beavatni egy másik személyt. Nyelt egy nagyot.

     Lenyelte a sírást, ami a torkát szorongatta.

     — Nem válaszol? — kérdezte.

     — De válaszolok. Nem gúnyolódtunk soha magán. Ezt el kell hinnie!

     — Elkért tőle? Mégis, hogy gondolta ezt?

     — Tudta, hogy akarom magát. Tudnia kellett róla, és nem tudtam, hogy érhetném el. Meg… féltem is a válaszától.

     — Most büszke magára? Mondja meg nekem! Ha akart volna, megtalál, de ha a barát is beleegyezik még izgalmasabb. Vagy talán hármasban gondolták? Te jó élet… ez nem lehet igaz! Mégis mit képzeltek? Nem törődtek azzal, hogy vannak érzéseim, hogy hosszú évek multával is szerelmes vagyok! Ön nem tudta, de ő igen… most már nem fontos.

     Gondolataiba merült… Estére felhív, mintha mi sem történt volna. Úgy tesz, mintha nem kérdezett volna semmit, mint aki nem is akart volna „bérbe adni”… most már valóban nem fontos.

     — Nincs mit veszítenem. Kérem, legyen az enyém, feküdjön le velem! Csak egyszer… muszáj átélnem azt a csodát, amiről a barátom beszélt nekem.

     Nem tudta, mit mondhatna erre. Némán meredt a készülékre. Hallott még hangfoszlányokat, de a tudata bezárult a szavak előtt. Remegett a keze. Megnyomta a piros gombot.

Battonya, 2011. június 14.