Elzsibbadt nyelvemen maradtál, mint sóhajtó szavak.
Kebeltelen fogyatékosság mögött elbújtattam szívem,
de bordaközi korlátokon ugranak meg hős dobbanásai.
A szokottnál búsabb letargiát vetkőzök mint szennyest.
Elmarasztalom tehetetlenségbe fulladó, gyötrelmet élő
mondataim. Igen, kivirágzó a csipke, hideget ért arcon,
okosan kérdez álmos gyerekszem, anya hol a tejecske?
Teavíz forr, nyugalommá izzad a közös hő, pehely buksit
simogat kezem, alfába lemenő, imádságban viseli testem,
ahogy alul marad az elme, e két tétova addig kergetőzne,
anyatej illatú csíkot addig húzunk, míg álmainkba alszunk
el. Irgalmasságban hajtok fejet, fáradhatatlan a csend.
————————————————–
Vannak benne nagyon szép pillanatok, de mindig „kihúzod” a szőnyeget a „vers” alól. Hirtelen veszel egy kanyart, és mintha már nem is abban a versben lennék… lennénk…Azt újra visszakerül az emberlánya, fia… És ilyenkor fel kell tegyem a kérdést, vajon miről is szól a vers, vajon Marthi Anna mit „üzen”…ami a sorok mögött van, vagy amiről szól(na) a vers. De itt állok egy szépen mesélő vers előtt, és nézem közben a képet.
Anyaság. Igen. Ez jut eszembe a képről. ( Feltételezem, merészen…te vagy a képen Misikével… ) …de kevés, hogy látom. Éreznem is kell… Nekem, mint olvasónak…
Tedd kerekké ezt a verset. Vedd ki belőle a „mellékzöngéket”… és tedd úgy, Anna, hogy nem tizenöt másik verset küldesz be, hanem ezzel foglalkozol, dolgozol…
Hajnal
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Marthi Anna
