Mint szél a meztelen fák zilált ágát
úgy tép a tegnap s a holnap,
belém vájt perceinek körme alól
vért, s húst adok egy elejtett szónak.
Mint megfestett arcú bohóc
a kiürült nézőtér előtt
nevetésből őrület lázában égve,
felszakít az éj borús leple,
s én hazug kéket köhögök az égre.
Mint a haldokló madár vágya
hogy szárny-törötten, felhők felett hálna,
csőréből üvöltő dühe hangtalan,
de némasága álszent igaztalan.
Mégis, ahogy alázva kiált a távol
fekete égre dobott lyukas uszályról,
elhajolva takaróm gyűrődései alatt
törött evezők között a jelen újra rám akadt.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.03. @ 20:00 :: Nagy Anikó