A felemelkedő
redőny
halk zajok között
kínálja tág terét
lelkednek.
Rám köszönő
halott alakként
vágtatsz bele
a csöndbe,
míg kint
egy ázott boríték
sikít egy teleírt levélért
az esős aszfalton,
nem érti, miért nincs.
Én sem.
Hozd be.
Bent,
fa kérgének
lelke sóhajt
fel a párkányban,
mondja, nézd:
a cserépben elnyúló
gyönge gyökerek
hálát lüktetnek,
amiért nem vágták le
a szártól.
Látod?
Anikó. A vers eleje szét van esve. Olyan hirtelen. Nincs átgondolva. Ahogy jött, úgy hagytad. Kapaszkodó nélkül, némi képzavarral, befejezetlenül … Akár soronként is végig lehetne menni rajta, de én úgy gondolom, hagyjuk el az elejét. Tedd el.
Viszont … innen már kész a vers, publikálható…
A van és volt
gyengéden kézen
fogja egymást,
és a lesz, virágot szül
a holnapnak,
csak már nekem nem.
Mégis béke van bennem.
De most jöjj tovább,
hagyd össze- mosolyogni
a mából tegnappá váló
emlékeimet,
hagyd, hogy az idő
zörgő, rozsdás
képzelet-kerekein
lábujjunk
az éleket simogassa,
s csak pörgessük,
pörgessük, miközben
te vetkőzz
nyugodtan tovább…
hisz rajtam,
nincs már semmi…
Legutóbbi módosítás: 2014.01.22. @ 09:01 :: Nagy Anikó