Ezüst szálakat szőttél rám,
hajnalokat, Napot,
éjeket,
édes, aranyló mézed,
hová szállingózó szöszök
közé
lelked is oda ragadt.
– ezt a „hova szállingózó” részt ( kiemeltem ) nem nagyon értem. Karakteres vers. De ez a mézes, szállingózó gondolat nem igazán ad hozzá…
Az eltelt hónapok, évek,
mellém ült csöndje, kéje,
mindene,
dalol még benne.
Lágy zene.
DE MOST!
– nem kell ez a „mind-nagybetű” A felkiáltójel eléggé „nyomatékosít”
Láncolj meg,
szorosabban, mint máskor,
s ha lépek,
betonba öntsd lábaim.
Mondd: ne mozdulj!
Fogj. Vagy menj!
Szabadulj!
Cibáld magad, rólam!
S ha tépsz,
bőröd rám szakadt darabjait
ne sirasd,
ott őrzöm, tovább
magamon,
mert balzsamod
– ez a balzsam ide nagyon „gyenge”.
összenőtt lelkemmel.
Lemoshatatlan.
Ahogy fentebb írtam, Anikó karakteres vers. Erős. Érdemes újragondolni, átgondolni…
Visszavárom
Legutóbbi módosítás: 2014.01.16. @ 05:16 :: Nagy Anikó