Csendben dalolni készülnek bennem
az ősszel elszürkült barna hangok.
Még ép elmémbe fényesednek
a szép, narancsos sárga színek.
Hiába halovány ez a tél,
akkor is elő-elő bukik a sejtelmes
remény, kis kíváncsi rügyként egy fa
tetején.
Eső szitál elém permetet,
agyam is átszűri újra és újra
a régi, megszokott,
sötét erőtlenségeimet.
Hontalan bolyong még némi
ötlet-csomó a garatban,
de érzéstelenítés után,
fájdalom mentesen elpárolog.
Kézzel szőtt takaróm
magzatburokká feslik vissza,
alatta megtalálom
régi önmagam.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.26. @ 21:50 :: Pál Abigél