prózaian mondva
Mára befagyott a tollam,
úgy elgémberedett a folyton szóló
mondatok sora bennem,
hogy görcseimet
aligha lehetne kúráltatni.
Elvonultam abba a térbe,
ahová még senki- én se –
kerülhettem eddig,
a nyomorú-szerencsétlenség
fájón vákumos erőterébe.
Próbálgatom magam ásta
kétségbeesésem foltjait
toldozgatni valami jóleső,
olcsó vigasszal,
de elillant belőlem
még az alapvető lélek-légzés ereje is.
Ostobaságom annyi,
hogy újra meg újra
mikor már azt hiszem én
írok, akkor is csupán a mondatom
elején vagyok.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.04. @ 14:00 :: Pál Abigél