Még érzem a hűvös hajnali szeleket,
lelkedet és kabátodat szorosan
összefogva siettél hozzám
korai imán, feledni árnyakat,
áldozni az úrnak, és terheid
sóhajokban oldva ültetni
szél szárnyára, kacagni felleget.
Még emlékszem, mikor hold ezüstje
sebesre marta döbbenet szívedet,
félelem jégcsákánnyal ütött
rést, hol ered s hova tér a pillanat,
s a szaladó időt, dobbanása
ütemével mérik, még emlékszem
a lyukakon elillanó életedre.
Még hallom, ahogy üvölt a csönd,
benned zakatolnak a képek,
és bármerre lépek, eleven
testeden taposok, s sikoltanak
szabadon álló idegvégek,
kimerült lelked támasztod hozzám,
felpuhulnak a zajok, miközben
szelíd szépen fogadom áldozatod.
De most béke van, dalokat dúdol,
elpihen bennünk a csönd,
felengedtek hajnali szelek,
hold ezüstjét hajamra szeretted,
s csillám fényű nedves ajkadon
a nevem áldásként gördül,
mikor felajzva ölembe ülsz,
a napot látom szemedben akkor,
és vállad szeplőin kezeim
csillagos éggel játszanak.
Pálfi Zsolt 2014.01.14