Csend van, szinte moccanatlan. Kéz ível könnyed-magasban,
Légbe rajzol – szem se rebben, s fény simul ránk zárt teremben.
Parányit lép, pár arasznyit oly körben, mivel tavasz nyit,
Mint mikor még pillék jártak, s hófehéren vásznak áznak.
Bimbózó, tenyérnyi keble ártatlan, kerekded zsemle,
Gyolcsként leng könnyű ruhája, s hull csípőre, szép bokákra.
Mezítláb jár – önfeledten, hintázik, mint más a kertben,
Kedve játszva pörög, s ragyog, röpítik a szél-angyalok.
Hátra hajlik – majd’ a földig, hajcsigák kézfejét söprik,
Szemünk tapad csontja-húshoz, míg az alkar egyensúlyoz.
Átbillen, kék felhő tolul, jéghab-füst szolgál vánkosul.
Szendereg vagy álmot röptet? Lábujjhegyen léptek jönnek.
Szellő jár, pár füttyöt kerget s foltjait rongy-fellegeknek,
Míg buborék nő tócsákból, s gyűrűzve szökik a zápor.
Nevetés friss gyöngye szalad s hozzá vásott pörgekalap,
Ami alól kajla úrfi harsány nótákat kezd fújni.
A lány kacag s egy pillanat – kalapot lop, fordul, szalad.
Haját is alá csavarja – ám az úrfit nem zavarja…
Magabiztos lépte-sorba rózsafőket ejt a porba,
S e bűvkör bokákat láncol. Arcok gyúlnak tánc-varázstól.
Szerelem sebz nyílt ajkakat, vérkörökbe tűznyilakat
S lobot vet a vad lendület… Főnix hatja át lelküket.
Karok lábba gabalyodnak, hemperegnek, tapsikolnak,
S repülnek fénykupolákig, hol pacsirta fuvolázik.
*
Vezényszó csattan valahol, trombita szól kertek alól.
Fogdossák a legényeket – feketíteni az eget.
Úgy viszik el félmeztelen’, zubbonyt kap majd az őrhelyen…
Visszaint még egy mosolyra, sorsa írva füstgomolyba.
Anyóka jön görbe bottal átvetett rőzse halommal.
Gerince hajlott a földig… Csontjait torz manók gyötrik.
„Háború lesz, hajh, angyalka! Bár vigyázhatnál magadra!”
Sóhajból sajtolt e fohász, s magvát szegi lódobogás.
Ágyúk, tankok feldübögnek elemekhez, oly dühödtek,
Menekül, ki halál fogja… Bomba zúdul templomokra.
Hiába ikon és angyal – szárnyszegetté hull a zajjal.
S ki benn reked bárány végett, csontja üszkös csonkig éghet.
Térdig vasalt csizmák döngnek, ködben szuronnyal döfölnek,
Hogy a holt is falaknak dől, s remegve ráng félelemtől…
Egyik asszonyt, másik lányt visz. Vérben áll a csillag-mátrix.
Mind őrültek, úgy üvöltnek. Ölre mennek s ölnek, ölnek!
Repesz süvít, robbanások szaggatják az idegláncot.
Bordák merednek a fényből… Döbbenünk, jaj-nyöszörgéstől.
Sötétség. Rút kérdőjelek kígyóznak, vág a rettenet,
Míg egy sikolyt halk derengés oldoz fel és újrakezdés.
Csend van. Sápadt s mozdulatlan fájdalomtól lelki dacban
Vérzik a gyolcs, magzatburok cafatán a köldök-hurok.
Jár-kel – késélen lebegve… Megtöretett zsenge lelke
Foszlik róla, mint a gyapot szálgubója, mit szél kapott
Fel s vinné már tengermélyre vagy tornádók holt ölébe!
Bádoggá lágy arc keményül, ráncokban bosszúja készül,
Szablyát rántana bizonnyal, s gépfegyvert is amazonnal:
Ölni – bárkit – a magzatért! Hazugság van! S miért, miért?!
*
Roskad… Csend lesz, moccanatlan. Kéz ível… A párna, paplan,
Ágy hiánya – tiszta gyékény… Mereng hős anyák emlékén.
Sötét. Tapsrend következik? Szívem verdes fúlt könnyekig.
S krétakörben gyertya lángja lobban új ártatlanságra.
Tenger zúg, sirályok hangja olvad a felkelő napba…
Dalban gyermek ringatózik… Kúpfény szűkül mellbimbókig.
2014. január 6. Vízkereszt
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Pásztor Attila - Atyla
