Trentino, 2001. március
A Taljánok Csizmaországban c. kvízjátékon szerzett nyeremény két személyre szólt, szállodai elhelyezéssel és félpanziós ellátással. Trentino tartomány ajánlotta fel. A régió által megnevezett háromcsillagos szállodák közül választhattunk. Mi a márciusi időszakot jelöltük meg, egyrészt mert márciusban van a születésnapom, másrészt arra gondoltunk, hogy akkorra már tavaszias lesz az idő.
Elindultunk tehát a frissen vásárolt hat éves Suzukinkkal Olaszország felé.
A tizenöt órás út során gyönyörű tájakat láttunk. Néhány egészségügyi szünetet kivéve csak a Wörthi-tónál álltunk meg. Az útikönyv segítségével egész könnyen megtaláltuk Trentino tartományt, amely a Kelet-Alpok észak-olaszországi részének, a Dolomitoknak egyik legszebb része. Sajnos csupán hat nap állt rendelkezésünkre ennek az elbűvölő régiónak a felfedezésére, így előre felkészültünk. Ma már könnyebb dolgunk lenne, mert az internet pillanatok alatt segít.
Tehát Trentino : Alto Adige/Südtirol észak-olasz autonóm régió. Két megyéből áll, Trentóból és Bolzanóból. Trentino Olaszország egyik leggazdagabb városa. A várost mi Tridentként ismerjük, hiszen a történelemkönyvekből tudjuk, hogy 1542-ben a katolikus egyház egyik legfontosabb zsinatát tartották itt, amely végül az egyház igazi megformálását, az ellenreformációt hozta létre.
Szállodánk, a Hotel Amerika a városka történelmi központjában, könnyen megközelíthető, de aránylag forgalommentes helyen volt. Parkoló is tartozott hozzá, de nem tudtuk, hogy kell-e fizetni érte vagy sem, mert a tájékoztatóban ez bizony nem szerepelt. Belépésünkkor az olasz szótár segítségével betanult szövegből persze semmi sem jutott eszembe, ezért elővettük a nyeremény igazolását bizonyító iratokat.
A személyzet őszinte barátsággal fogadott, megölelgetett bennünket, felvezettek egy első emeleti szépen berendezett, franciaágyas, televíziós, makulátlanul tiszta erkélyes szobába, ahonnan látni lehetett majdnem az egész várost. Szemben a Dolomitok havas csúcsai emelkedtek, előttünk a város, háttérben egy kastély.
Kommunikálni viszont nem tudtunk, mert rajtunk kívül mindenki csak olaszul beszélt, de azt tisztán megértettem, hogy a főnök, aki csak holnap érkezik a szállodába, beszél németül is. Ennek nagyon megörültem, hiszen én is tanultam németül valamicskét.
A sok ülés után jól esett a mozgás, ezért még vacsora előtt megnéztük a legközelebb eső helyeket: a virágokkal teli Dante-parkot, egy kis tavacskát és a közeli utcákat.
– Minden nagyon drága! – állapítottuk meg mindketten.
Az első vacsorát is óvatosan fogyasztottuk. A’ la carte lehetett rendelni. Én csak zöldséget mertem enni, italt nem rendeltünk, mert fogalmunk sem volt, hogy mi van benne az árban s vajon lesz-e az üdülés végén elegendő líránk ahhoz, hogy hazajöhessünk.
Másnap a svédasztalos reggelivel nem volt problémánk, hiszen azt tudtuk, hogy ez hozzátartozik a félpanzióhoz. Reggeli után ismertem meg Teresát, a hotel vezetőjét, aki minden látnivalóról felvilágosított. Jól megértettük egymást, mert mindketten csak konyhanyelven beszéltünk németül.
Igen ám, de jött a vacsoraidő!Teresa már hazament, „beszélgetni” nem tudtunk senkivel, ám felfedeztük, hogy az ebédlő előtt és a liftben is ki van függesztve az étlap, s mert nem akartunk órák hosszat várakoztatni Claudiót, a pincért, ezért hát a liftben próbáltuk kiszótárazni, hogy melyik étel mi lehet. Mondanom sem kell, hogy ez a módszer nem vált be, így más eszközhöz folyamodtam. Rámutattam egy-egy ételre és megkérdezem:
– Múúúú vagy beeee? – E különös társalgás csodák csodájára működött! Kezdtük otthonosan érezni magunkat és ezen felbuzdulván kértünk két pohár bort is.
–Üsse kavics! Egyszer-egyszer biztosan megengedhetjük magunknak! – mondtuk vigyorogva. Claudio hozta a számlát és felírt rá valamit, de azonnal el is vitte úgy, hogy nem láthattuk.
Az első napokban Trento főterét, a Neptun-kutat és Piazza Grande a 35 m. magas városi tornyát, a bizánci stílusú katedrálist majd a Buonconsiglio kastélyt valamint az egykori érseki palotát és annak freskóit néztük meg.
Ezután szenzációs ötletem támadt. Elkértem Teresától a számlánkat. Nem kis összeg szerepelt rajta. Teresa meglátta ijedt képemet és elmagyarázta, hogy az ital is a nyereményhez tartozik.
– És a parkolás? –
– Az is, természetesen! – felelte készségesen.
Végre elengedhettük magunkat. Ettünk, ittunk, kirándultunk, s minden reggel kinéztünk a szálloda ablakán. A Dolomitok csúcsait ilyenkor öltöztette aranyba a Nap.
És elmentünk a piacra, ahol a helybéli – szintén piacozó – asszonyok azonnal segítségemre jöttek, tanácsot adtak, hogy mit hol vegyek, mi áll jól nekem vagy mi nem. Nyelvi nehézségek? Ugyan már! A nők a vásárlások nyelvét egyformán beszélik.
Belülről is megnéztük a márványból készült katedrálist a csodás főoltárral, Clesio Bernát kardinális síremlékével és Szent Vigilius ezüst koporsójával.
Egyik nap felültünk egy távolsági buszra és elindultunk Vason felé, ahol nyakig ért a hó. Visszafelé óriási hóviharba keveredtünk, kipirultunk a hidegtől.
Egy másik napon pedig beültünk az autóba és elindultunk a Garda-tóhoz.
– Mintha egy másik égtájon lennénk! – állapítottuk meg, miközben sorra levetettük a melegebb holmikat magunkról. Arcóban már fagylaltot nyaltak a kirándulók s mire odaértünk a hajóállomáshoz, egy kis túlzással mondva már azt is sajnáltuk, hogy nem hoztunk fürdőruhát.
Nem emlékszem, hogy mennyi időt hajókáztunk. A Garda-tó és a partok szépsége megállította az időt. Elsuhantunk Limone városka mellett, kiszálltunk és sétáltunk a mediterrán hangulatú Malcesinében.
Trentinóba tartva még megálltunk a toblinói kastélynál, ami zárva volt ugyan, de azért készítettünk még néhány fotót, hogy hazaérjünk a mi kedves szállodánkba.
Hamar eltelt a hét. Búcsúzóul Teresa megölelt és hiába szabadkoztunk, kaptunk tőle – igen, tőle, s nem a szállodától – egy üveg citromlikőrt. Azóta már többször vásároltunk hasonlót, de annyira finom, mint Teresa ajándéka, még egyik sem volt.
Következő olaszországi úti célunk Szicília lett.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Péter Erika
