2005. február, Molveno
Az egyik helyi utazási iroda kirakatában láttam meg a hirdetést. Békéscsabáról induló síutat ajánlottak Molvenoba. Ez a gyönyörű hely az általunk már megszeretett Dolomitokban, Trentino tartományban fekszik.
Fontolóra vettük a dolgot, hiszen mi egyáltalán nem tudunk síelni, de az irodában megnyugtattak, hogy nemcsak e sport kedvelői jelentkeztek az útra, hanem olyanok is, mint mi, akik kirándulni, friss levegőt szívni és relaxálódni akartunk.
Az első csalódás akkor ért bennünket, amikor a találkozási helyen csak pár ember várakozott, majd akkor, amikor a megígért komfortos busz helyett egy kényelmetlen kisbuszban kellett elhelyezkednünk. Hab volt a tortán, hogy nem volt idegenvezetőnk s mindössze egy sofőr vezette az autóbuszt, ezért kötelező volt négy óránként hosszabb pihenőket tartani. Fájó tagokkal, fáradtan, összetörve érkezett meg a kis csapat. Amikor megláttuk Molvenot, a bosszúságot felváltotta az öröm. Molveno a tengerszint felett 864 méter magasságban helyezkedik el.
Kedves, barátságos szálloda volt a miénk, magyarul is tudó személyzettel. (Már akkor is sokan mentek ki vendégmunkásnak a magyar turistákat is fogadó üdülőhelyekre.) Szobánk óriási ablakából kitekintve éppen a Molvenoi-tóra láttunk. Fenséges panoráma!
A tó körülbelül négyezer évvel ezelőtt egy hatalmas földcsuszamlás következtében alakult ki. Az Adamello-Brenta és a Paganella hegység veszi körül. Ez az Alpok második legnagyobb tava. Molvenoból könnyen elérhetők a közeli, síelésre alkalmas Brenta Dolomitok csúcsai.
Sok híres turista fordult már meg erre, többek között Alberto Moravia is.
Érkezésünk napján vacsora és kicsomagolás után túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy felderítsük a terepet. Másnap reggel, az előzetes megbeszélés alapján a csoport úgy határozott, hogy mindannyian átutazunk a közeli Andaloba.
Andalo városka a hegyek között, a Paganella fennsíkon épült. 2125 méteres havas csúcsai már messziről hívogattak. Leszálláskor egy kis vita kerekedett. A síelők azt szerették volna, ha ott marad a busz, a sofőr viszont– jogosan – ragaszkodott ahhoz, hogy visszamegy pihenni a szállodába. Mi rövidke andaloi andalgás után úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk vele Molvenoba, mert nem öltöztünk elég melegen ahhoz, hogy a felvonóval felmenjünk a csúcsra.
– Majd holnap!– határoztuk el.
Így tehát visszamentünk szálláshelyünkre, ettünk pár falatot, majd elindultunk a félig befagyott tó felé. A gidres-gödrös parton nehéz volt a járás, különösen nekem, ugyanis kifejezetten erre az alkalomra megvettem életem első márkás túrabakancsát, ami a könnyű, tűsarkú cipőimhez képest olyan nehéz volt, mint egy ló-pata.
Séta közben hol lehajoltam egy-egy kődarabért, máskor az impozáns hegycsúcsokat néztem. Egészen messzire merészkedtem már a parttól, amikor a derekam táján őrült fájdalmat éreztem. Alig tudtam partra vonszolni magam. A bakancs súlya csak fokozta fájdalmaimat. Óriási erőfeszítésembe került, de végül elértem a szállodát.
Ettől kezdve el sem hagytam a szobát. Az útitársak között– nagy szerencsémre – volt egy doktornő is, aki azonnal megállapította, hogy gerincsérvem van és ellátott erős láz-és fájdalomcsillapítókkal. Kerítettek egy ágydeszkát is. Azon töltöttem hátralévő napjaimat. Nem tudtam lemenni az étkezőbe sem, így királynői dolgom volt, mert felhordták a szobába az ételt. Mértéktartóan ettem, módjával ittam, mert az alig lépésnyire lévő vécére is csak kísérettel tudtam kitotyogni. Így tehát szegény férjem sem tudott mozdulni mellőlem (pedig kértem, hogy nyugodtan menjen a csoporttal, ám ha megtette volna, fogalmam sincs mi lett volna velem).
Az ágyam szemben volt az ablakkal, így alaposan tanulmányozhattam a dallamos nevű Paganellákat, a Molvenoi tó napszakonkénti változásait és verseket írtam. Verseimet nem szándékozom ideírni, csupán néhány címet említek: itt születtek az Olasz fogságban, A Dolomitoknál, és a Túlélők című „remekeim”.
Változatosságot az hozott, hogy esténként meglátogattak a siekéstől fáradt csoporttársak, hogy álllapotom felől érdeklődjenek és elmeséljék keserű tapasztalataikat: a csoportkísérő nélküli üdülés következményeit, a köztük lévő mindennapos veszekedéseket.
Aztán végre eljött a hazaindulás ideje. Néhány férfi óvatosan besegített a mini-buszba, ahol mindenki azért imádkozott, hogy épségben hazaérjek valahogy és ne kelljen olasz kórházba vinniük. Imájuk meghallgatásra talált, mert iszonyatos fájdalmaim ellenére hazaértem.
Ezek után egyenesen megváltás volt, amikor pár nap múlva a helyi kórházban megműtötték kiszakadt gerincsérvemet.
Olaszországi kalandozásaink 2013-ban folytatódtak.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Péter Erika
