2013. december, Fiuggi
Szilveszter reggelén ragyogó napsütésre ébredtünk. Az esőnek nyoma sem volt. A csoport már elutazott, hogy megnézzék az ókori Rómát, de mi is örültünk a tavaszias időnek. Jó időben sokkal kellemesebb a séta. A szállodából kilépve azonnal megcsapott a levegő tiszta, friss illata.
Fiuggi települése Lazio tartományban, nyolcszáz méterrel a tengerszint felett épült. Népszerűségét kitűnő levegőjének és gyógyító hatású forrásvizének, radioaktív hévforrásainak köszönheti. Az itteni víz nemcsak ivókúraként hasznos, de még a bőrünkre is puhító, finomító hatással van. Ezeknek a kiváló tulajdonságoknak köszönhető, hogy a város napról napra fejlődik. A középkori palotákat felújították, a parkokat karbantartják. Itt van Berlusconi volt-elnök egyik villája is.
Szállodánkból keskeny, meredek út vezet az óvárosba. Amint haladtunk felfelé az emelkedőn, megállapítottam, hogy bizony jól tettük, hogy nem mentünk Rómába, mert – bár ifjabb koromban hegyvidéken laktam – nemcsak a lábam fájt, hanem a szívem is a megszokottnál gyorsabban dobogott. Szerencsére akadt elegendő pad, ahol megpihenhettem és arra is volt időnk, hogy lopva bekukucskáljunk egy-egy ház nyitott ablakán vagy megcsodáljuk az épületek előtti kerteket. A házak között felfedeztünk egy pici kápolnát is. Ajtaja nyitva állt. Bementünk, de itt sem találtunk egy árva lelket sem.
A nyolcezer lakosú város utcái teljesen kihaltnak tűntek. A főtéren csak néhány férfi és pár külföldi vendég múlatta az időt.
Leültünk a színházzal szembeni padra és gyönyörködtünk a panorámában. Időközönként felálltunk és fotókat készítettünk. Hirtelen zene törte meg a csendet.
–Vajon honnan jöhet? – néztünk kíváncsian egymásra. Egykettőre megtaláltuk a hang forrását. Egy zenélő kútféleségből szűrődött fel a melódia. Kíváncsian bámultunk lefelé amikor odajött hozzánk egy nő. Végre egy helybéli! ( Egész úton hiányoltam ugyanis, hogy nem találkoztunk olaszokkal. A szállodában nem nagyon kommunikáltak velünk, a programok során pedig nem volt idő és alkalom barátkozni.)
A nő kedvesen egy lépcső felé mutogatott. Már a lépcsősor első kanyarulatában megláttuk a nyitott ajtót. Egy pinceszerű helyiségből szóltak a dallamok. A terem tele volt népviseletbe öltöztetett, ember-nagyságú bábokkal. A háttérben Betlehem sziluettje látszott.
Egy középkorú olasz szívélyesen betessékelt az ajtón és beindította a szerkentyűket. Kiderült, hogy a vidék mesterségeit bemutató múzeumba kerültünk. Minden figura mozgott: a férfiak például préselték a szőlőt, itták a bort, az asszonyok gyúrták a tésztát vagy forgatták a varrógép kerekét. Betlehemben váltogatták egymást az évszakok, Szűz Mária Jézuskáját ringatta, a bárányok bégettek. Így elmesélve giccsesnek hat, de ott valahogy nem tűnt annak, inkább olyan volt, mintha egy 3D-s moziban lettünk volna.
Séta közben megéheztünk, de sajnos nem találtunk csak pár nyitott pizzériát. Isteni illatok keringtek a befűtött kemencék felől, ám pizzát csak délutánra vagy estére ígértek.
Visszafelé haladva petárda dördült – erről jutott eszünkbe, hogy: hoppá, ma szilveszter van! Nálunk ilyentájt már nyüzsögnek az utcán, itt pedig még minden csendes. Így hát megettük az itthonról hozott kolbászt, majd aludtunk egy nagyot.
Mire a csoport élményekben gazdagon visszatért, mi már kipihenten készülődtünk a vacsorához és az esti bulira.
A turistákból elegáns hölgyek és urak váltak. Amikor beléptünk a terembe, halkan szólt a zene. Sanyi, a fáradhatatlan torkú zongorista-énekes (civilben tanár) Magyarországról jött velünk a busszal. Az utazási iroda vezetői előre gondoskodtak a szilveszterkori jó hangulatról.
Miután elhelyezkedtünk a szépen terített asztaloknál, Zoli pohárköszöntőt mondott, majd elkezdődött a vacsora. Az ételt ezen az estén két mosolygós, egészen jóképű fiatalember szolgálta fel, ami változatosságot jelentett az eddig kiszolgáló nő után. A vacsora természetesen tésztával kezdődött (mindig ez az előétel), majd az előző esték vacsoráinál kicsit bőségesebb harapnivalók következtek. Asztalonként kaptunk egy üveg pezsgőt is.
A meglehetősen hosszú kajaszünetekben nem unatkoztunk, mert Sanyi szünet nélkül szórakoztatott bennünket. A társaság táncolni kezdett. Ahogy múlt az idő, úgy fokozódott a hangulat.
Néztem a táncolókat s lábammal, kezemmel doboltam a ritmust. Ilyenkor sajnálom igazán, hogy a férjem nem tud (jól) táncolni. Kinga, a zongoristánk felesége odafordult hozzám:
– Te miért nem jössz? – kérdezte.
Már majdnem elindultam, de mégis meggondoltam magam és ingattam a fejemet. A táncosok közül ugyanis kitűnt valaki, aki mindenkinél jobban rázta, akinek minden apró porcikája ritmusra mozgott. Ráadásul úgy, ahogy én szeretem: lezseren, belevalóan, de mégis elegánsan s nemcsak magára, hanem a partnerére is figyelve.
– Majd a Ferivel! – mondtam Kingának és odamentem Ferihez, a csoport másik idegenvezetőjéhez, mert ő volt a géppuskalábú táncos.
Nem csalódtam benne. Feri nagyon jól vezetett, élmény volt táncolni vele. A szívem viszont úgy kalapált, hogy öt vagy tíz percenként elnézést kellett kérnem, mert le kellett ülnöm pihenni.
A hosszúra nyúlt vacsora és a tánc hevében úgy múlt az idő, hogy észre sem vettük. Éjfélkor felhangzott a himnusz. Mint ahogy már sokszor, most is belesajdult a lelkem. Megállapítottam, hogy a világon a legszebb a mi hazánk himnusza – különösen akkor, ha külföldön énekli az ember.
Mindenki meghatódott, hogy immár 2014- et írunk. Én arra gondoltam, hogy ismét öregedtem egy évet. Éjfél után Zoli szót ejtett egy olasz szokásról. Kiderült, hogy azért van szőlő az asztalon, mert a helyi hiedelem szerint éjfélkor tizenkét szem szőlőt kell ennünk. Mindegyik szem egy-egy hónapot szimbolizál. Minden szem szőlő lenyelésekor kívánni kell valamit s az majd teljesülni fog. A magam részéről a januári kívánságom sajnos még nem teljesült, de a naptárt figyelve van még néhány napos esély. S hogy a magyar szokások is képviselve legyenek, kaptunk egy kis tányér lencsét is.
Furcsa volt, hogy nincs tűzijáték, nem robbantak petárdák – vagy a tánc hevében nem vettük volna észre?
A tombolasorsoláson a szerencsések értékes nyereményeket vihettek haza, többek között pezsgőt, színházjegyeket és egy olasz utazásra szóló kedvezményt. A fődíjat egy szimpatikus néger útitársunk nyerte meg. A sorsolás után folytatódott a tánc. Már mindenki mindenkivel ropta. Feri egyszerre több hölggyel is.
Mi negyed négyig kitartottunk majd felmentünk a szobánkba. Tudtuk, hogy másnap reggel, mese nincs, indulunk haza.
A buszon az járt a fejemben, hogy vajon visszatérünk-e még valaha Taljánországba?
Olaszországba, ahol a sátorosok kirakatában békésen megfér egymás mellett a kereszt és a műpénisz, a pápa fotója és a pornóújság, ahol a legmárkásabb ruhát, cipőt hordják, ahol elmaradhatatlan kellék a napszemüveg s ahol az autósok úgy vezetnek, mintha dodzsemben ülnének, ahol óriási összeget fordítanak a történelmi helyek, a műkincsek felújítására. Eljövünk-e még a capuccinó, a pizza, a képzőművészetek, a zene hazájába, ide, ahol elleshetnénk valamit és tanulhatnánk az olaszok híres életművészetéből.
– Arrivederci Róma! Arrivederci Olaszország! Arrivederci Goldoni Travel! –
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Péter Erika
