Az uradalmi erdő egy kis tavat rejtett
( már haditengerészetünk is volt az Adrián )
úri terítéken, trófeákhoz sok vadkanfej lett
és a bálokon francia pezsgőben sem volt hiány.
Egy világháború után ennyi még megmaradt
a régi nagyságból – és holmi bécsies kedély;
mint látni napderűt az árnyas tölgy alatt
’s hinni; késő délután is van a tegnapra esély.
Aztán, megint csak agresszorok lettünk
’s a világnak mindhiába az összes, ősi indokok,
hogy megérthesse vérbe mártott lelkünk;
mely ezeregyszáz évet végigzokog,
de mint a gyermek, ki, ha feláll a sámlira
és önmagát látja mindenek felett,
véli; a mennyország csak véres kardnyújtásnyira,
míg alattomban kihúzzák alóla a szőnyeget.
Ide bolgárok jöttek, a szovjetek farvizén
és kézigránátokkal halásztak a kastély taván,
mi tudtuk, egyszer elmúlik ez az idény,
míg vért sütött a nap haldokló halak hasán
és, ahogy vergődtek a rőtszín mocsokban,
tőlük megtanultunk tűrni, néma – büszkén
hallgatni egymás közt is – arról, mi volt, mi van,
mikor a túlélésünk mások szemében: bűntény.
Meg kellett szokni ( szökni nem lehetett )
tizenegy nyár is elsorvadt, dacos – szótlanul
– de nem az a megadás, ha a fő leszegett –
’s újra hallgattuk, ahogy emberkézben megvadul
és aprókat, szinte hektikusan vakkan,
míg a néma erdő újra megremeg;
majd megunt cédaként hevertek, ötvenhatban
a fák között irtózattal eldobált fegyverek…
***
A rigók énekét most semmi nem zavarja
( anyókák mondják; már más, mint volt régen )
de hullák helyett gombát rejt a völgy avarja
’s nem szárad – rothad. ( Tán, túl sok a vér benn’ )
Talán szintén ezért, hogy annyi a sár:
ki puszta kézzel, ki gépiesen túrja
és mindig van, aki pluszban rádobál
a másikra. Mintha ettől bárki megtisztulna.
( 2013. július 23. )
Legutóbbi módosítás: 2014.01.09. @ 19:45 :: Schifter Attila
