Így múlunk el, Kedves; időnk szelei elfújnak,
látod Te is – hisz’ nem vihetett magával minket,
az egykor viruló színeink már megfakultak
’s az Őszünk halvány fátyolkezével búcsút intett.
Ne rejtsd hazug festékek mögé őszülő hajad
és árokként közénk mélyülőnek hitt ráncaid,
én e pókfonalak közt is látom szembogarad
’s emlékszem, hogy először lenyűgöztek táncaid.
Kik apróra váltották a mi nagy terveinket,
nézd csak, eltűntek a múltban – semerre sincsenek,
bár, elharácsolhatták tán egész életünket,
de mégis: végül mi leltünk egymásban kincseket.
Gyere, bújj most hozzám e sarokban az ágyamon,
fészkeld az arcodat fáradt vállamra csendesen,
’s mosolyodjunk el most együtt az átélt vágyakon,
szerelmeken és a mindig hűséges verseken.
( 2011. szeptember 20. )
Legutóbbi módosítás: 2014.01.23. @ 18:40 :: Schifter Attila