Az égbolt haragja ott, messze, most
a komor óceán sötétjével egyesül
és a horizontig mindent egybemos
egy viharfelhő, mely a tajtékon megül.
Vitorlák sziluettjén törik meg a láthatár
’s ahogy a hullámok megtörnek rajta,
”kutyaőrségben” csak a szél, ki körbejár,
míg halálba csókolja a hullámok ajka.
Törött árbocon piszkos vászon lengedez
– legénysége a bajban magára hagyta –
süllyedő hajókkal gyakran így megy ez,
az ember és patkány – néha egy fajta.
***
Bár, a tengerhabok nem kegyetlenek
’s lágyan ringatják az elgyötört fregattot,
sós vízzel mossák lékjeit – száz halálos sebet –
mintha tudnák, úgysem érhet többé partot.
Neptun dühe lassan magába csendesül
a tépett palánkot szelíd hullámba simítva,
csonka kormánykerék forog tehetetlenül,
aztán a mélybe merül büszke kapitányi hídja.
Akár búcsúkendő karcsú női kézben,
a végső csobbanás előtt int egy árbocszalag,
majd megtört tőkén átömlik a víz ölelése
és vászna szemfedőként az öregfára tapad.
( 2013. július 30. )
Legutóbbi módosítás: 2014.01.26. @ 12:15 :: Schifter Attila