Azt hittük egykor
nekünk határtalan az ég
csillag-milliárdok raja
a nap a hold is miénk
hol a messzeség kéklőn
ködfoltban aranylik
értünk vet árnyat az éj
ránk borul féltőn
földre lehanyatlik
s nekünk dadog a perc
mikor elhagy késve
s foglyok leszünk
egy forró ölelésben
S hittük minden miénk
amit Isten teremtett
végtelent adott nekünk
és örök szerelmet
s mi lett a jussunk
mi az ami éltet
tengerviharok közt
– hogy többre jussunk –
partra vetetten
ahol az álmaink
semmivé válnak
mint napnak a fény
fénynek az árnyék
maradtunk ketten
te meg én egymásnak
S egy teher húz ma is
egy sóhajtás enyhít
ugyanúgy mint rég
Csak ritkább a fény
mennybolt se határtalan
alattunk az alkony
felettünk a hajnal
eltűnt a messzeség
a perc árnyéka nyúlik
csillagok raja nap és hold
másoknak ragyog
s jól esik a meleg
őszi szélben még ma
száraz ágként leszünk
a tűz martaléka
s szárnyra kapó szélben
együtt útra kelünk
s tengerré válik
minden könnycseppünk
Legutóbbi módosítás: 2014.01.18. @ 11:14 :: Seres László
