Mi maradt az arcodból,
kezeidből kifolyt a világ…
Szemedben néma háborúk,
arctalan hősök, elvérzett csaták.
Sárszagú, lakatlan mélyben
veled hallgat az Isten, de hiába
lélegzed a pillanatokat, az éj
elfogyott körülötted. Tegnapi
varjak tanyáznak szíved szélén,
az asztalhoz végtelen csendek
ülnek, faltól-falig járkálnak
az éhes, fáradt fények. Szádon
valami idegen szél szalad át,
homlokodra feszül a súlyos ég.
Ne kérdezd hova lett a Hold,
és merre van a Nap. Ne keresd
rajtam a ronggyá gyűrt csillagokat.
a fény felfut az est ráncos falára…
A kifakult eget kettéhasítják
a madártestű felhők. Zuhog
az idő bolyhos szárnyaik alatt.
Árad, apad a jelen. Közel az éjhez.
Közel a reggelhez. Tavalyi
csendek nőnek ki a megfagyott,
dombnyi földből, túl a hegyeken,
ott hol a hajnal ércharangjai
keserű daccal üvöltenek.
(…)
Mi maradt az arcodból,
mályva virágzik a szádon…
Ne félj apám, hunyd le
szemed, már elvonultak
a háború utolsó katonái…
Legutóbbi módosítás: 2014.01.25. @ 13:41 :: Szilágyi Hajni - Lumen