Szilvási István : Hideg atomok III.

Nyomtatás

Nem tudom átírni a verseim,
hiába múlt el négy tél nélküled, egyre
pózolok, mint a fehér hó, háborúban.
Zsörtölődés volt, vagy világégés? –
most már őrzöm. Megtörténhetett volna,
hogy aki gyűlölésig szeret, (két egymásnak
örök idegen) leplez engem, mint hó a
gödröt. Amíg kitalál méhedből a tavasz.

*

Mennyire ismernéd föl harkály-
kopogtatásom? A költőt, új versek
ürügyén, beengednéd-e hajnal-
hasadáson?
Kölcsönvennénk a fényt és árnyékát,
Rómeó és Júlia mortál-kombat-játékát,
s valami rögtönzött képpel
Lucifer és Sappho testrészek,
ó hogy kiszöknének, amiket
egykor a szánkba vettünk.
Nagy a száj. Harminckét fog.
Szájpadlásra tapadt szavak.
(No ja, kimondtad: vége).
Eleven és
élettelen zsörtölődés a világégés.
Íz,
színtan és zene. Szerintem nem untad
volna leleplezni velem az ihletet,
s mostanra átírtam volna verseim
négy fehér télen át.

—————–

Többször elolvastam, és nagyon-nagyon koncentráltam, de nekem valahogy az első szakasz csak nem akar összeállni eggyé. Megkockáztatom, hogy nem is értem. Megmutatom szerkesztőtársaimnak is, hátha csak bennem tévednek el rendre ezek a sorok, de úgy érzem, mind kirekedünk az első szakaszból, akik az alaptörténetben nem szereplünk.