Vajdics Krisztina : Visszaszámlált oldalak

Nyomtatás

Szóval, amíg az író a következő regényén morfondírozott, a mi öntörvényű Máriánk békésen caplatott tovább egy másik könyv lapjai felé — mindig a nők találják meg hamarabb a jó megoldást —, és éppen egy figyelemfelkeltő, élénk színű írás gerinc által határolt kis mezsgyéjén próbálta átszuszakolni lyukas harisnyás, kopott garbós, töprengő önmagát, amikor egy halk füttyentésre lett figyelmes.

— Na, ez meg honnan jött? — kérdezte csak úgy, magától, mert ki mástól is érdeklődhetett volna.

— Én voltam — hallott valahonnan a távolból egy vagányan csengő, ércesen zengő férfihangot.

— Ki? — nézelődött egyre kíváncsibban, és lábát kapkodva igyekezett tovább a hang irányába.

Útközben találkozott egy fán ücsörgő bölcs bagollyal, aki el is igazította okos tanácsaival.

— Te mindig csak a saját füleddel hallgatózz és a saját szemeddel nézelődj! — huhogta, és ez a tanács megnyugtatónak is tűnt Mária számára, mert bizony már sokszor kellett mások által előírt módon nézni, mások által előírtan hallani, mások érzései szerint érezni. Most megkönnyebbülten fogadta meg a bagoly tanácsát.

— Na, végre, használhatom a saját érzékszerveimet, senki nem írja elő, mit érezzek, mit lássak, minek örüljek, mi iránt vágyakozzak, miről gondolkozzak? Jaj de jó! Juhé! Ez tényleg egy nekem való könyv lesz, ezt már szeretem, biztosan valami vagány, de együttérző szerző műve lehet — gondolta, és ez jól eső melegséggel töltötte el.

       A könyv poros lapjain haladva számtalan izgalmasnál izgalmasabb figurával találkozott. Egy szűk ruhába gyömöszölt féregszerű aktakukaccal, egy kicsit kövérkés adóvégrehajtóval, egy jóképű, kedves taxisofőrrel, egy bájos, fényes szemű japán énekesnővel…, na meg egy mogorva jegyszedővel — aki érvényes jegy hiányában meg is büntette. Így egy körből átmenetileg (de csak a játék kedvéért) ki is maradt. Egy szelíd, de vicces csavargóval, egy banki ügyintézővel, akinél írásban nyilatkoznia kellett valamiről, de arról már tényleg fogalma sem volt, hogy miről. Kisvártatva Bolyongó Holddal találta szembe magát.

— Te füttyentettél? — kérdezte merészen, mert csak ebből a vékonyka, furán libbenő járású figurából nézett ki ilyesmit.

— Én. Mi járatban erre, ahol már évszázadok óta a madár sem jár? — szólt a füttyös, és lendületesen előresietett.

— Egy másik könyvből utaztam ide, mert nem tetszett a szerzőm — mesélte Mária, aki semmiképpen sem szeretett volna erről regélni —, de én nagyon sokféle regényhőssel találkoztam, amíg ideértem. Tudod, mit? Hagyjuk is a múltbéli dolgokat, a lényeg, hogy itt vagyok. Te igazi vagy? — érdeklődött még, mert már meglehetősen unta a sok élettelen fő és mellékszereplőt.

— Hát persze, nem látszik?

Mária jól megnézte jobbról is, balról is, és igazinak találta. Főleg barna szemének élénk csillogása tetszett neki, és az összekuszálódott, hosszas magányától kissé már őszülő, rendezetlenül mókás bozontja tűnt valódinak.

— Örülsz nekem?

— Hát persze, hogy örülök — rikkantotta Bolyongó, és Mária a bagoly bölcs tanácsára hallgatva a saját szemével is meggyőződött róla, tényleg örül.

— Akkor jó, mert ott, a másik könyvben senki sem örült nekem. És mit csinálsz errefelé?

— Bolyongok.

— Állandóan?

— Igen, mert ez nagyon jó dolog. Így egy csomó új embert megismerhetek, egy csomó idősíkban jelen lehetek, és hát rengeteg cselekményszálat összekuszálhatok majd.

— Aha — bólogatott Mária, mint aki érti már. — Jó, akkor egy darabig elkísérlek.

— Okszi, füttyentett Bolyongó, majd kicsit sebesebbre fogta a tempót, azaz kilépett. — Akkor jössz? — rikkantott oda Máriának, aki egy percnyi gondolkodás után már ki is bökte a választ.

— Naná! Úgysem bolyongtam még, éppen ideje ezt is kipróbálni.

Így hát mentek, mentek, barangoltak a könyv ázott fa illatú lapjai között, és tényleg mindenhová bekukkantottak, mindent láttak, amit csak lehetett. Láttak háborút, békét, láttak szegénységet, láttak gazdag, fényesen ragyogó Audiból kiszálló vállalatvezetőt, láttak földön szunyókáló munkanélkülit, láttak utcalányt, láttak szűk nyugdíját számolgató fehér hajú nénikét, szóval sokat láttak.

A sok érdekes és elszomorító benyomás hatására Mária egészen elfáradt, hiszen mindenkit — a bagoly tanácsa szerint — csakis a saját (kissé kancsi, de éles) szemével figyelt meg, és a látottakat kicsit élesen felvágott nyelvével mindig kommentálta is. Mindvégig békésen és vidáman szöcskézett a fütyörésző Bolyongó mellett, de egyszer rendesen a földbe gyökerezett a lába.

— Egy tapodtat sem megyek tovább — jelentette ki kackiásan félrebillentve fejét, földbe gyökerezett lábán lévő harisnyáját kicsit meghúzgálva, szétszóródott hajtincseit szeméből kilebbentve.

— Hát akkor maradj — felelte Bolyongó, aki mindig tiszteletben tartotta mások döntését. — Én megyek, mert mennem kell. Mindenkivel meg kell ismerkednem, akiről írni szeretnék, mert én bizony író vagyok.

— Már megint egy író! — kapott a fejéhez hősünk. — Ezt nem hiszem el! Regényben, író? Hahaha! Ne nevettess már! És ugyan miért gondolod azt, hogy mindenkivel meg kell ismerkedned, akiről írni akarsz? Ez hülyeség!

— Jó, hát te csak legyél ilyen földhözragadt, én megyek, viszlát!

Ennél a fejezetnél vállára vetette vékony posztóból készült tarisznyáját, feltűrte nadrágjának vékonyka szárát, és még sebesebben kanyargott tovább a számozott oldalak útvesztőin.

— Hát jó, te tudod! — suttogta a lány, és letelepedett egy kőre. — Különben meg nem is olyan nagy dolog! — morogta, pillangómintás táskájából gyorsan előkaparászott egy kockás kis füzetet, és sebesen írni kezdett. Csak írt, csak írt sebesen, fel sem nézett, csak nagy ritkán pihent meg, akkor bekapott néhány falatot, és írt tovább.

Közben eltelt jónéhány kötetnyi esztendő, de Mária csak írt, írt a kövön. Míg végre egy napon lecsapta a tollat, és abbahagyta. Éppen akkor hallotta meg újra a fényes füttyöt, és meglátta Bolyongó felé kacsázó vékonyka alakját.

— Helló! — rikkantotta, de meg sem várva a választ, már ki is bökte a nyelvén billegő kérdést. — Találkoztál minden szereplőddel?

— Igen, persze — mondta Bolyongó —, de jó alaposan el is fáradtam. És te? Mit csináltál ez alatt az idő alatt?

— Megírtam — suttogta rövidke szempilláját szerényen lesütve Mária, és félszegen átnyújtott egy nagy rakat teleírt lapot.

Bolyongó kíváncsian nézegette, majd egyre mohóbban olvasta és olvasta, egyszerűen nem tudta letenni.

— De hát — motyogta bosszankodva. — Én éppen ezekkel a szereplőkkel találkoztam. Éppen így viselkedtek, éppen ezekre a dolgokra vágytak, éppen így beszéltek. Ezt hogyan csináltad? — kérdezte, és elkeseredetten rogyott a kőre.

— Ó, semmi különös, csak a saját szememmel néztem, a saját fülemmel hallottam, és a saját szívemmel éreztem őket. Láttam őket. Nem kell mindenkivel találkoznunk ahhoz, hogy elképzeljük, milyen, elég, ha jó távolról, messziről figyeljük.

— Értem — morogta Bolyongó, és belekarolt Máriába.

*

Így ültek ott békésen, és nézelődtek az utolsó számozott oldalig, míg meg nem halt — az olvasás. Mert utána már csak ők néztek. Akkor már nem látta őket senki ember fia a világon.

Itt a vége, fuss el véle!