37. Hidegháború
Veronika a csoportterápián megtanulta, ilyen helyzetben nem szabad elhamarkodottan véleményt kialakítani. Az ember hajlamos csak az érem egyik oldalát meglátni. Együttlétük alatt nem faggatta unokáját, mert azt biztos elmondaná Enikőnek. Hiszen a kislány tudja, nem szabad neki elmesélnie. Jobb, ha nem kelti fel menye gyanakvását. Inkább úgy tett, mintha nem tudna semmiről. Előbb érdeklődni fog, de nem a brassói, hanem a sepsiszentgyörgyi gyámhatóságon. Dr. Ardeleanu Simona azonnal leadná Enikőnek a drótot.
A vonaton gondterheltsége feltűnt egyik utastársának is. Valamiért az asszony azonnal elnyerte bizalmát. Végeredményben egy ismeretlen, nem brassói… Végül megnyílt előtte, annyira vágyott egy tükörre. Az asszony elszörnyülködött. Tehát nem a saját paranoiája nagyítja fel előtte a történetet, ha egy vadidegen is így látja.
Hazaérve először az ügyvédjét, Kovács Károlyt hívta fel.
— Ha menyét feljelenti, a pert elvileg megnyerheti, de garancia nincs rá. Ám készüljön fel, a jogerős ítéletig menye megtiltja a láthatást. A román joggyakorlatot ismerve óvatosságra inteném. Egyrészt elhúzódik, másrészt rendszerint anyapárti döntések születnek ilyen helyzetekben. Ha elveszti a pert, akkor soha többé nem láthatja unokáját — tájékoztatta esélyeiről.
Gabi ennek ismeretében óva intette.
— Ha a gyámhatósághoz fordulsz érdeklődni, kötelességük azonnal tájékoztatni a kolozsváriakat. Az pedig egyenértékű a per megindításával. Előbb Eszterrel beszélj! Kérd ki a véleményét! — mutatott a telefonra.
Ezt amúgy is meg akarta tenni, de nem szívesen tárta volna a csoport elé. Szó se róla, nem feltételezte, bárki is futna elpletykálni az esetet, de ő annyira ismert személy, elég egy utalás akár névtelenül is, s aki hallja, máris tudja, kiről van szó. Szerencsére Esztert zavarhatta otthon is. Ő gondterhelten hallgatta végig. Egy ideig öklére támasztva kezét gondolkozott, csak utána szegezte Veronikának a kérdést:
— Mi a jobb Ünigének? Azt mondanánk jobb melletted, mint az őt elhanyagoló édesanyja mellett. De jobb elvenni tőle, mint mellette hagyni? Még egy veszteséget akarsz rátenni az eddigiekre? Ez itt a nagy kérdés. Te fogod megfosztani tőle! Akkor is jobb lesz neki veled, Veronika? S ha nem tudod felnevelni, mert szólít a Fennvaló: időd letelt? Akkor mi lesz a sorsa? Mint édesanyjáé? Sajnos erre is gondolnod kell. Ha feljelented, legalább egyiketektől megfosztod. Jó-e ez neki? Ez a nagy kérdés. Most boldog, mert visszakapta az elveszettnek hitt nagymamamáját. S még egy dolog. Ha a tanító nénit kérdezik, dicshimnuszt zeng majd az eminens diákról. Emőke édesanyja is mellette tanúskodik majd. Amikor azt mondtam, Enikővel baj van, senki nem hitt nekem. Neked vajon fognak? Ha vesztesz, magadtól fosztod meg. S minél inkább baj lesz édesanyjával, annak a gyermeknek annál nagyobb szüksége lesz rád.
Amikor Enikő elolvasta az ellenőrzőben a beírást: „Kedves szülő! Kérem, jöjjön fel az iskolába, beszélni szeretnék önnel!” — borsózni kezdett a háta. Ünige csak szipogott ijedten, nem lehetett értelmes magyarázatot kivenni belőle az okkal kapcsolatban. Legalábbis nem tudott kapcsolatot teremteni a beírás és kislánya magyarázkodása között. Másnap elkéretőzött a munkából. A déli egyórás kicsengetés előtt néhány perccel érkezett. Kislánya elég vidáman, elsők közt lépett ki az ajtón, szemmel láthatóan Emőke után indulva, amikor megismerte a folyosón egy fűtőtestnek támaszkodó édesanyját. Azonnal eszébe jutott a beírás az ellenőrzőjébe. Mozgása lelassult, mintha fejvesztésre menne, úgy közeledett, majd belekapaszkodott, szinte irgalomért könyörögve. A következő pillanatban Emőke robogott közéjük, s bébiszitterébe karolva barátnőjét próbálta kéziféknek használni.
— Csókolom! Jelest kaptam számtanból! — újságolta boldogan, aztán eszébe jutott, miért is jöhetett Hosszúmezei néni. Tegnap Ünige kiöntötte neki a lelkét. Beírást kapott, s jaj, mi lesz ennek a vége!
— Szervusz, Emőke! — fogadta a köszönést. — Ügyes vagy! — dicsérte meg, de gondterhelt arca nem a dicséret őszinte örömét tükrözte. Kárpótlásul az elsikeredett elismerő szavakért, megsimogatta az előbb még boldog kislány buksiját, majd Ünigére nézett: — Menjetek szépen haza…
A távozókat végigkísérte tekintetével a folyosón, majd megvárta, amíg a tanító néni is megjelenik az osztály ajtajában.
— Tessék befáradni… — hívta be az osztályba, ahol már csak két-három lurkó szedelőzködött. Enikő leült az egyik padba. Meg kellett várnia még, amíg két elkésett nagymama váltott néhány szót a tanító nénivel, végül kettesben maradtak. A becsukott ajtótól közeledő tanító néni rosszalló arca nem sok jót sejtetett.
— Ugye orvos szeretett volna lenni? — nézett rá mindaddig, amíg Enikő rá nem emelte földre szegezett tekintetét, melyet azonnal újra lesütött. — Olvasta Kahlil Gibran Prófétáját? A gyermeke nem a tulajdona…¹
— Olvastam… — nézett fel gyanakodva Enikő, mert el nem tudta képzelni hova akar kilyukadni a tanítónő.
— Nem várhatja el tőle, hogy az ön beteljesületlen álmait valósítsa meg. Főleg ostorral a háta mögött nem.
— De én… — hebegett Enikő.
— Tudom, nem ütötte meg soha. Eszembe se jutott ilyen vád. Ám a lelki ostorok kegyetlenebbek lehetnek, mint egy korbács. Azt hiszi, jót tesz neki, ha ennyire hajtja? Nem csak a legjobbakból lesznek orvosok, tanárok, ügyvédek, mérnökök és tanult emberek. Ahhoz elég jónak vagy talán nagyon jónak lenni. E kislány kivételesen intelligens, szorgalmas, ambíciós, minden adottsága megvan hozzá. Nézze meg a jegyeit! — nyitotta ki a naplót. — Jeles. Indigóval. Egyetlen kisebb minősítése sincs. Miért nem elég?
— Tudom — nézte a földet Enikő. — Én írom alá az ellenőrzőjét. Mondja, mikor lett volna alkalmam azt mondani neki: „Mért csak jó és nem jeles?” — tette hozzá éles hangon, támadóan a tanítónő tekintetébe nézve. — És nem azért nem lettem orvos, amiért gondolja. Nem estem ki a felvételi vizsgán. Sohasem próbálkoztam.
— De bánja… Tudja, lehetett volna több is, mint…
— Tudom, mire gondol. Nem a tanulmányi előmenetelemen múlt… — sütötte le ismét a szemét. — Osztályelső voltam tizenkét éven át.
— De megszületett a kislánya… — próbált a tanítónő Enikő korának utána számolni. — S ő lett a gát a továbbtanulásában. A gyermek megérzi ezt. Sok nem kívánt gyermek próbálja kétségbeesetten bizonyítani, rászolgál a meg nem kapott szeretetre.
— Érettségi után csak egy évvel ismertem meg a férjemet. Nem jött nem kívánt gyermekként a világra — tartott szünetet, mérlegelve, végül csak kimondta: — Árvaházban nőttem fel.
— Bocsánat… — nőtt hatalmas gombóc a tanítónő torkában, majd amint szóhoz jutott, magyarázkodni kezdett. — Már egy ideje figyelem Ünigét. Erősen stresszes minden feleléskor, és kétségbeesik, ha nem sikerül valami. Eleinte a válásukban, majd édesapja halálában kerestem az okot, majd megtudtam, mennyit van egyedül. Őszintén nem gondoltam, hogy az Emőkés kombináció ennyire beválik neki. Ám az állapot nem múlt el. Tegnap volt a Zrínyi Ilona matematika verseny eredményhirdetése. Ünige megyei harmadik lett.
— Tényleg? — futott át egy büszke mosoly Enikő tekintetén.
— Igen, ez a helyes reakció, az öné. Ő viszont sírógörcsöt kapott. Meg se merte mondani, ugye?
— Csak azt, hogy fel kell jönnöm az iskolába.
— Erről beszélek. Mindenkiben, még a trehányakban is benne van a tökéletességre törekvés. Ez jó. Az viszont már nem, ha egy gyermek félelemből igyekszik az lenni. És az sem, ha a megyei harmadik helyet katasztrófaként éli meg, még akkor sem, ha ezzel nem jutott tovább a kecskeméti döntőre.
— De hát én büszke vagyok, mert… — hebegett-habogott Enikő.
— Ő viszont nem úgy gondolja. Fél. És ez nem normális.
— És én sohasem akartam… — kezdett bele a mondatba, majd hirtelen lángot vetett a szeme. — Anyósom! Ő mutogatta neki állandóan az édesapja, az én, és a saját ellenőrzőjét, valamint édesapja okleveleit a megnyert matematika versenyekről… Vegyen jó példát!
— Azt hiszem nem ártana elbeszélgetnie anyósával — nézett Szamosi Kinga a szemébe. Beszédes csönd következett. — Nincsenek beszélő viszonyban igaz?
— Havonta egyszer a tömbház előtt várja Ünigét. Megengedtem, hogy találkozzon vele.
— S most már bánja… — bólogatott a tanítónő, majd miután elgondolkodott, hirtelen témát váltott. — Ugye azóta sem vitte a kislányt pszichológushoz? Ünige lelki szempontból sokkal jobban van, mióta Emőkével barátkozik. Ám ettől még szüksége lenne segítségre, feldolgozni a múltat. Nem meri elvinni ugye? Fél, mit gondol majd önről, mint anyáról. Gondolkodjon el a tegnapi eseményen, amíg nem késő.
Miután Enikő elment, kezdte összerakni a mozaikot. Ünige a nagymamájáról csak nemrég kezdett mesélni — boldogan.
— Ennek az asszonynak sem ártana egy szakember. Ami azt illeti, megint cinkostárs lettem a hallgatással… — töprengett. — Milyen furcsa, mintha két indigóval írt gyermekkor lenne. Pedig Ünigét születésekor nem tagadta meg az apja.
Bár Enikő legközelebb meg akarta mondani anyósának, búcsúzzon el unokájától, mert utoljára látja, de kislánya örömét látva, nem bírta megtenni. Vagy inkább nem merte? A gyermek veszélyeztetése már nem tűnt annyira valós fenyegetésnek. Valójában kislánya reakciójától félt. Szegényke nem értené meg miért jelent akkora veszélyt rá nagyanyja „nevelése.” Anyósa távozása után aztán önmagára haragudott gyávaságáért. Majd következő hónapban — hárította… Ám az is eltelt, hasonló kimenetellel. Lehet, ha előkerül egy újabb ürügy, megemberelte volna magát. Ám a hallgatólagosan kialakult fegyverszünetet — úgy tűnt — nem zavarja meg újabb affér. Veronika is hajlott Eszter tanácsára, hiszen volt alkalma megbizonyosodni a doktorandus pszichológus szakmai hozzáértéséről.
Szamosi Kinga nem lepődött meg amikor Ünige a szavalóverseny helyett inkább a nagymamájával való találkozást választotta. Tudta, kis tanítványa rajong érte. Azt már viszont nem tudta mire vélni, amikor a kislány elzárkózott a mesemondó versenyen való részvételtől is. Végül megvonta a vállát, és nem tulajdonított az esetnek túl nagy jelentőséget. Ám negyedik osztályban, a harmadikban történtekre emlékezve kissé szorongva várta a Zrínyi Ilona matematika verseny megyei szakaszát.² Alig kezdődött meg a negyedik osztály, Ünige máris érdeklődni kezdett, mikor lesz a verseny, és példatárakat kért, olyanokat, amelyekben hasonló feladatok vannak, mint amilyeneket ott adnak. A tanítónő úgy gondolta, a sikerélmény majd helyre billenti tavaly megtépázott önbecsülését, így mindent elkövetett, hogy segítsen neki a felkészülésben, bár a kislány igyekezete pengette benne a vészharangokat. A verseny reggelén Ünige rendkívül irritált volt, többször is eltört nála a mécses, végül hasfájásra panaszkodva az orvos rendelőjébe kérezkedett, aki hazaküldte. Hazafelé tartva Szamosi Kinga összefutott az orvosnővel. Amikor rákérdett a kislány állapotára, ő azt felelte:
— Szerintem pszichoszomatikus fájdalom. Lelki okokra vezethető vissza. Valamitől félt, például feleléstől, dolgozattól, tornagyakorlattól…
— Pedig mennyire készült e versenyre, mennyire bizonyítani akart…
— Félt a kudarctól.
— Tudom, rájöttem. A tavalyi sikertelenség után nem jutott tovább Kecskemétre, minden versenyt „kicselezett”. Most állt össze bennem is a kép. Talán jobb is így.
Hazafelé tartva a tanítónő azon gondolkodott, hívassa-e fel diákja édesanyját, ám eszébe jutott, épp egyetemi záródolgozatának megvédése előtt áll. Végeredményben Ünige talált magának egy elfogadható megoldást. Szécsi Klára, a verseny egyik Kolozs megyei szervezője másként vélekedett. Azonnal feltűnt neki Ünige dolgozatának hiánya. Meg sem állt Szamosi Kingáig. Magyarázatot kért, hiszen a tanítónő tőle kért többször is példatárat. Másnap hívatta Ünigét, majd bevitte a matematika szertárba, ott pedig eléje tette a tételeket.
— Pont annyi időd van rá, mint a többieknek. Itt van e borítékban az ok, amiért most rád parancsoltam, oldd meg a feladatokat úgy, mintha versenyen lettél volna.
Amikor az idő lejárt, kijavította helyben a kislány szeme láttára, majd kijelentette:
— Ezzel az eredménnyel az idén tovább jutottál volna. Most pedig nyisd ki a borítékot, és olvasd fel hangosan. Szóval mit írtam oda?
— Ugyanazt… — nézett csodálkozva a tanárnőre.
— Szóval kis butus, bízzál magadban! — mosolygott rá, majd megsimogatta a fejét búcsúképpen.
Azt hitte, lökött egyet a kislány önbizalmán, ám Ünige mégis kisírt szemekkel ért vissza az osztályába.
— Ha nem fá…hájt vo…holna a hasa…ham, akko…hor…
— Nincs semmi baj, ezért, ne vádold magad… Nem tehetsz róla… Néha az embernek balszerencséje van… Majd legközelebb, ha nem, az utána következő évben… — vigasztalta a tanítónő. Az öleléstől lassan felszáradtak a kislány könnyei. Csak benn, lélekben vérzett tovább.
¹„Gyermekeid nem a te gyermekeid.
Az önmagáért sóvárgó élet fiai és leányai ők.
Általad, de nem belőled jönnek,
Veled vannak, de nem tieid.
Nekik adhatod szeretetedet, de gondolataidat nem,
Mert saját gondolataik vannak.
Otthont adhatsz testüknek, de lelküknek nem,
Mert az a holnap házában lakik, hová
te még álmodban sem juthatsz el.
Formálhatod magad képükre, de őket saját képedre
formálni ne törekedjél.
Mert az élet nem halad hátrafelé s nem időz a tegnappal.
Te vagy az íj, húrja pendül s gyermekeid élő nyílként szállnak el.
S ki tartja az íjat, látja a célt a végtelen útján,
és erejével vonja a húrt, hogy nyilai bizton,
gyorsan és messze szálljanak.
Örüljön az íj az íjász kezében;
Mert az íjász egyként szereti a repülő nyilat
s az íjat, mely mozdulatlan áll.”
(Kahlil Gibran: A próféta)
²A Zrínyi Ilona matematika versenyt Magyarországon szervezik, a feladatok az ottani tananyaghoz kapcsolódnak. A határon túli magyar diákoknak nehézséget jelent, hogy nem szoktak hozzá e feladatok megfogalmazásához, stílusához, és néha olyan feladatokkal is találkoznak, melyek megoldásához szükséges ismeretekkel nem rendelkeznek.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
