39. Összeesküvés
Szécsi Klára szorongó szívvel várta a Matematika Olimpiászt¹ és a Zrínyi Ilona matematika versenyt. Az előbbi iskolai fordulója után fellélegezhetett, Ünige továbbjutott a megyei szakaszra. Ám a februári két megyei forduló előtt a kislány egyre idegesebb lett. Amikor egy alkalommal újabb önszorgalmi feladatokat kért, Klára így válaszolt:
— Minek? Úgysem fogsz elmenni. Tudom, miért lettél rosszul tavaly pont a verseny napján. Én nem fogom megbetegíteni egyik legkedvesebb diákomat. Egy feltétellel kapod meg a kért feladatokat. Ha ismét sírógörcsöt kapsz, vagy ismét beteget jelentesz, akkor ez az utolsó, amelyiken részt vettél! — emelte esküre két ujját. — Szavatartó ember vagyok, tudod!
— De én… — védekezett volna Ünige.
— Egy verseny nem élet és nem halál. Aki belebetegszik, annak nincs ott keresnivalója!
— De…
— Bízzál magadban — utalt az egy évvel azelőtti versenyen kívüli szereplésre. — S ha nem sikerül, nem dől össze a világ. Igenis? Szóval megegyeztünk, ugye? — nyújtotta oda a feladatlapokat, majd visszahúzta. Válogatni kezdett közöttük, kétfelé osztotta, majd rákérdett: — Ez két nagyon különböző verseny, melyikre akarsz elmenni? Két szék közt a pad alá kerülhetsz. Zrínyi Ilona, vagy Olimpiász? Válassz! — lobogtatta meg a két feladatlap-csomót.
— Édesapám az Olimpiászon…
„Szóval itt van a kutya elásva…” — érzett rá Szécsi Klára.
— Ő a példaképed ugye? — várta meg az alig látható beleegyező bólintást. — Akkoriban csak az Olimpiász létezett. Vajon középiskolás korában ő mit választott volna? Ismered eléggé? Persze, ismered a szülőt és talán a tanárt is. Vajon milyen lehetett tanuló korában? Azt hiszem, ezt én tudom jobban… Mégsem mondom meg, amíg TE el nem döntöd, mit szeretnél. Ha továbbjutsz, az Olimpiász döntője Crajován lesz, a Zrínyi Ilonáé Kecskeméten. Itt vannak a tavalyi Olimpiász Kolozs megyei, és a Zrínyi Ilona országos döntőjének feladatai. Hétfőn várom a választ!
Hétfőn, a délutáni órák kezdetekor Ünige riadt kismadárként várta Szécsi Klárát, ki szokása szerint utolsó pillanatban érkezett.
— Az Olimpiász országos döntőjén még nehezebbet adnak?
— Igen — felelte a tanárnő, mint aki várta tanítványa reakcióját. — Felét sem tudtad megoldani, ugye?
— Csak egyet az ötből… — görbült le a szája.
A következő pillanatban megszólalt az iskolacsengő fülsiketítő hangja pont a fejük felett. Mindketten összerezzentek.
— A negyedik órám van veletek, addig kijavítom. Utána beszélünk, jó? — vette el a feladatlapokat.
A megadott időpontban behívta Ünigét a matematika szertárba. A kislány lehajtott fejjel ment utána, mint egy bűntudatos megtért bűnöző. Amint beértek, Szécsi Klára hellyel kínálta.
— Azért, hogy a fele sem, egy kicsit túlzás. A Megyei Matematika Olimpiász tavalyi feladataira 5,25-öt kaptál². Letörtél, mint a bili füle, ugye?
— Igen… — vallotta be lehajtott fejjel.
— Tavaly ezzel az eredménnyel harmadik lettél volna a megyében. Négyes fölött dicséretet osztottak. A megyei első 6,75-öt kapott.
— De hát a négyes az bukást jelent… — hökkent meg a kislány.
— Ne kérdezd erről a véleményem… Egyes, befolyásos tanárok szerint különleges matematikai tehetségek felkutatására való ez a verseny, akik többet tudnak, mint amit az iskolában tanítanak nekik. Az utolsó három feladatot meg se lehetett oldani ötödikes ismeretekkel. Te a harmadikat is jól indítottad, de elakadtál. Előbb a Zrínyi országos döntőjének feladatait oldottad meg, ugye? — nézett a kislányra, ki továbbra is cipőjét bámulta. A beleegyező bólintásra kissé elmosolyodott. „Tudtam, azt fogod tenni” — gondolta megelégedetten. — Szóval Zrínyi, vagy Olimpiász? A Zrínyi tavalyi országos döntőjén, aki ötvenkét pontot tért el a százhuszonötből az utolsó lett.
— A Zrínyi… Ott mennyit értem el?
— Le fogsz lombozódni. Nem minden megoldásod helyes. De így is van kilencvenöt pontod a százhuszonötből. S nem lett volna elég egy dicsérethez. Tudom, ez érdekel…
— De ha a Zrínyit választom, Apu…
— Olvasd el hangosan, mit írtam e lapra! — nyújtott át egy letakart füzetlapot, mely ott hevert az asztalon, még mielőtt a szertárba léptek.
— „Édesapád helyetted a Zrínyit választotta volna!”… Ebben biztos tetszik lenni? — nézett tanárnőjére Ünige.
— Halálbiztos. Tizenhat évig voltam osztálytársa. Az egyetemen is.
„Apu, Apu, Apu… motyogta maga elé a tanárnő, fejét rosszallóan csóválgatva, majd meg se állt az iskolapszichológusig.
— Szakmát tévesztettél, Klári — mondta Csíki Nóra, miután végighallgatta —, olyan jók a meglátásaid. Ennek a kislánynak pszichológusra van szüksége. Traumás válóper, kiszakítás a gyermekkori környezetből, édesapja alkoholizmusa, majd a halála… Ezt felnőtt ember nem élné túl lelki sérülés nélkül, s az osztályelsősége nem garancia arra³, hogy mindezt feldolgozta. Sőt! A bizonyítási kényszere bizonyítéka a lelki traumájának. Ez itt már nem egyszerűen vágyakozás a sikerre, hanem egy pótlék. Azért viseli annyira nehezen a kudarcot. S azt hiszem, jól látod, az elhalálozott apának való bizonyítás mögött is szülői motiválás áll. „Apu látja, mit csinálsz, örvend, ha jó kislány vagy, és bánkódik, ha rosszalkodsz, nem tanulsz, stb.” Az ilyen gyermekek abban az illúzióban tengetik magukat, ha jók lesznek/jól tanulnak, azzal visszahozhatják elvesztett édesapjukat/édesanyjukat, akármi is az elvesztés oka: válás, halál, bármi.
— Kegyetlenség — háborodott fel Szécsi Klára.
— Az, még ha jó szándékot is rejt. Ám van itt egy probléma. Én csak azokon tudok segíteni, akik úgy érzik, szükségük van segítségemre. Ha fülön fogva bependerítesz egy kölyköt a rendelőmbe, feltehetően minden lepereg róla. Tapasztaltad, amelyik gyermek nem akar tanulni, azt meg nem tanítod matematikára. Másrészt egy látogatás nálam most felkavarná. Nagyon szüksége lenne egy sikerélményre.
— S akkor? Majd a verseny után?
— Küldd be minden diákodat hozzám egy beszélgetésre, ABC sorrendben. Olyan ritmusban, hogy ő a verseny után kerüljön sorra. Amúgy sem árt egy ilyen felmérést végeznem az ötödikesek közt.
— Megtennéd?
— Vágjunk bele, holnap várom Acsai Gabikát.
A Zrínyi Ilona megyei döntője másnapján Szamosi Kinga úgy ment oda az épp érkező Szécsi Klárához, mint aki régóta türelmetlenül várja.
— Átnézted az ötödikes dolgozatokat? Széna vagy szalma?
— Ismét harmadik lett…
— Jaj, neee… — sóhajtott a tanítónő. — Most rád fog haragudni, mert nem engedted az Olimpiászra.
— Benne volt a pakliban.
— Úgy gondolod, ezzel még egy csalódástól fosztottad meg? De miként adod be neki a feketelevest?
— Van egy tervem… — felelte a tanárnő elég bizonytalan hangon.
Alig lépett ki a tanáriból, Ünigével ment szembe a folyósón. Hirtelen elhatározásra jutott.
— Gratulálok! Nagyon ügyes kislány vagy! Édesapád nagyon büszke lenne rád!
— Továbbjutottam? — csillant fel a kislány szeme.
— Miért? Vannak továbbjutók és lúzerek? — kérdezett vissza.
A kislány arcára kiült a kétségbeesés. Értette, e kérdés azt jelenti, nem…
— Példaképeinkkel nem kell versenyre kelni. Ők olyanok, mint a csillagok, mutatják nekünk az utat, amelyet követnünk kell. Ha mögénk kerülnek, miként mutatnák továbbra is? Mi akarsz lenni?
— Matematika tanár…
— S én rossz tanár vagyok?
— Nem… — nézett fel a kislány megbotránkozva egy ekkora szentségtörésen, könnyeivel küszködve.
— Mert én sohasem nyertem versenyt. Az egyetemre is az utolsók közt jutottam be.
— De a tanárnő… — vette Ünige védelmébe az öngyalázót.
— Akkor nem a legjobbnak kell lenni, csak kiválónak. Egy megyei harmadikról ez nem mondható el? Azt hiszem bármelyik osztálytársad szülője büszke lenne erre. Édesanyád is az lesz. Mondd, édesapád hányszor jutott el az Olimpiász országos döntőjére nyolc év alatt?
— Ő volt országos harmadik…
— Igen, de csak egyszer, kilencedikben. Még egyszer eljutott az országos döntőre hetedikben, ahonnan ezekkel a szavakkal jött haza: „Na, lebőgtem!” Én, ha lánya lennék, nem csak azt látnám, hogy díjazták. Inkább másban követném. Nem dőlt össze számára a világ, ha kudarcot vallott, s nem törte le, maradt ereje folytatni. Én ezt csodáltam benne. S még valami, amit ne tévessz a szemed elől. Miért versenyeznek külön a lányok és a fiúk a sportban?
— Mert a fiúk erősebbek, és…
— És a sakkban? Oda nem kell fizikai erő!
— Mert… — kereste zavartan a kislány a választ.
— Itt van a Matematika Olimpiász megyei döntője résztvevőinek névsora. S ez még nem az országos döntő! Hány lánynevet találsz? A matematika egy fiúknak való sport. S te versenytársa vagy a legjobbaknak. Erre édesapád nagyon büszke lenne! Szóval jövőre lesz Zrínyi, vagy nem lesz?
— Lesz! — száradtak fel hirtelen a könnyek a kislányszemben.
— Én pedig segítek — kacsintott vissza. — Megmutatjuk nekik. S ha nem, akkor sem dől össze a világ. Ugye? … Juj, jó, hogy eszembe jutott. Ma Hosszú Gyuszit, hétfőn pedig téged vár a pszichológus néni egy beszélgetésre. Szólj neki, ne felejtsen el bemenni.
A már-már mosoly azonnal eltűnt Ünige arcáról, ez pedig nem kerülte el osztályfőnöke figyelmét. Nem tette szóvá. Ám a következő szünetben szólt Csíki Nórának.
— Fél a velem való találkozástól. Valamit rejteget… Bántalmazták volna? — tűnődött kolléganője. — Kösz a figyelmeztetést.
Hétfőn első szünetben Ünige jelentkezett az orvosi rendelőben, és erős hasfájásról panaszkodott. Az orvosnő hazaküldte. Szécsi Klára bár hazaengedte, átlátott a szitán.
— Tedd, mintha nem vettél volna észre semmit. De ha megismétlődik, azt már igen. Én pedig szólok az orvosnőnek. Ez pszichoszomatikus fájdalom. Nem színlel. Valóban fáj a hasa, de a félelemtől — mondta Nóra, amikor Klára elmesélte.
Szerdán a jelenség megismétlődött. Ám ekkor az orvosnő kézen fogta, és átkísérte.
— Valami izgat, attól fáj. Szerintem el kellene beszélgetned Csíki pszichológus nénivel.
Szécsi Klára türelmetlenül várta, milyen hírekkel szolgál Nóra.
— Olyan volt, mint egy sündisznóval keresztezett agresszív kismalac. A múltra való legkisebb utalás, kérdés hatására még jobban bezárkózott. Első feltételezéseimet viszont semmi sem támasztotta alá. Nem hiszem, hogy bántalmazták volna. Hagyta magát megsimogatni, a fejét is, nem félt az érintéstől. Nagyjából minden sejtésedet igazolta, s valóban rejteget valamit, de okára nem jöttem rá. Ki volt a tanítónője? Vele is akarok beszélni.
— Kinga.
Amikor a tanítónő meglátta Klárit és Nórát tandemben, azonnal tudta, Ünigéért keresik. Egy ideig ötölt-hatolt, de végül bevallotta, miként falazott Enikőnek.
— Édesanyja fél a pszichológustól. Ezt a félelmet pedig átadta a gyermekének. Bűntudata lehet férje haláláért is, mely válásuk után következett be, s lehet, fél, nehogy tudatosuljon a gyermekben az ő bűnössége. Az árvaházban biztos járt pszichológusnál. Valamiért ez félelmet keltett benne. A traumás múlttal való szembesülés sokszor ijesztő. Nem lesz jó, ha én figyelmeztetem, mekkora lelki károsodást okoz a gyermeknek, amikor halott apjával motiválja. Beszélj te vele! — nézett Klárira.
— Ne írj az ellenőrzőjébe! — figyelmeztette Kinga, majd elmesélte Enikő reakcióját, amikor így üzent neki. — Hívd fel telefonon a munkahelyén!
— Vigyázz, ne vádolj, hanem a saját aggodalmaidról beszélj! — figyelmeztette Nóra, majd elmosolyodott. — De hát kinek beszélek… Ismered Carl Rogers munkásságát és a Gordon-pedagógiát* is…
¹A romániai országos tantárgyverseny.
²Tízből. A két ország felfogása az OKSzTV-vel kapcsolatban gyökeresen különböző. Az Olimpiászon olyan nehéz feladatokat adnak, hogy sokszor a tanárok sem tudják megoldani. Akad tanár, aki egyenesem eltanácsolja diákjait e versenytől, azzal érvelve, hogy az csak kudarcélménynek való.
³Kizárólag lelki okokra visszavezethető fájdalom, szervi elváltozások nélkül. Pl. gyomorgörcs, fejfájás, stb.
*Carl Rogers tette le a humanista pszichológia alapköveit. Szakított a Freudi szemlélettel: adott egy beteg, akit nekem meg kell gyógyítanom. (Egy személyes pszichológia: a terapeuta felelős a beteg gyógyulásáért). Carl Rogers sohasem nevezte betegnek, a hozzá fordulókat, hanem kliensnek, kiknek ő segíteni tud a pozitív változásban, de akinek van felelősségük a saját változásukban. (Másfél személyes pszichológia.) Nevéhez főződik a kommunikációs gátak felfedezése, az „én-jelzés” és a „te-jelzés” megkülönböztetése. A második személyben (az alany: te, ti) megfogalmazott üzeneteket (kijelentéseket, kérdéseket) a címzett sokszor támadásnak érzi. (Pl. Miért nem vitted a gyermeket pszichológushoz?”) Az én-jelzés (az alany: én, mi) az üzenő érzelmeiről, aggályairól, megéléseiről szól, általuk elkerülhetők a kommunikációs gátak, a címzett ritkábban érzékeli személye elleni támadásnak, mert nem róla szól az üzenet. (Pl. Úgy érzem, a kislánynak pszichológusra van szüksége. Félek, terápia nélkül, állapota romlani fog.)
Thomas Gordon Carl Rogers tanítványa, a humanista pszichológiára alapuló pedagógia megteremtője, a Szülői Eredményesség Tanítása (SZET – vagy angolul PET – Parents’ Effectiveness Training) és a tanári Eredményesség Tanítása (TET) képzéseivel új szemléletet vezetett be a pedagógiába.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
